Lady Bird – kritika


Lady Bird, rendező: Greta Gerwig, szereplők: Saoirse Ronan, Laurie Metcalf, Tracy Letts, Timothée Chalamet, amerikai dráma, vígjáték, 94 perc, 2017 (12)

 

Óda a szülőföldhöz

Ha lehetőséged nyílna életed alakulását saját nézőpontodból ábrázolni, akkor te a pozitív oldalát ragadnád meg a dolgoknak, vagy a negatív részét emelnéd ki? Greta Gerwig nem spórolt egyikből sem és olyan tükröt tartott a társadalom és saját élete elé, amibe mindnyájan nosztalgiázva nézünk bele. Így az önéletrajzi elbeszélés mellett egy klassz kis coming-of-age film lett a Lady Bird, melyen látszik, hogy szeretettel készült és Gerwig a szeretteinek címezte.

Egy 17 éves fiatal lány próbálja túlélni a 2000-es évek legelejét, ahol olyan általános tiniproblémákkal néz szembe, mint a gimnáziumi beilleszkedés és annak elhagyásának ijesztő mivolta, az első szex, a legjobb barátságok megpróbáltatásai és a továbbtanulás nehézségei. Így felsorolva ezek a pubertás kor legsötétebb útvesztői, ahol nagyon sok minden eldőlhet későbbi személyiségünkkel és sorsunkkal kapcsolatosan, ezért is olyan közkedvelt ez a téma. Kicsit tekinthetünk rá pont emiatt úgy is, mint az Egy különc srác feljegyzései női kiadása, ahol ugyanúgy tele van az iskola fura arcokkal és elég sok létfilozófiai megjegyzéssel egyfajta diáknyelves megfogalmazásban.

A film nagyon direkt módon Gerwig gimis éveit mutatja be, miközben nem csupán az iskolai közegben ragad meg, hanem otthoni, családi kapcsolatait is bemutatja, legfőképp anyjával való hullámzó viszonyára koncentrálva. Fan fact: Gerwig anyja is ápolónő volt, ahogy Lady Bird anyja is a filmben, illetve a címszereplő „anyakönyvezett” neve Christine, mely nevet Gerwig saját édesanyjától kölcsönözte. A családi drámák – melyek egészen alacsony lángon égnek – nincsenek eltúlozva, inkább egy szatirikus önéletrajzi film, ahol a komoly dolgokat is igyekeznek a humor felé eltolni, pl. munkahelyi problémák, nemi identitás körüli zavarodott beszélgetések, izgalom a megfelelő iskolába történő bekerülés miatt.

 

Számomra Saoirse Ronan már 17 éves korában bebizonyította a Hanna – Gyilkos természet című filmben, hogy tehetséges színész és szinte bármit elvisz a hátán, most pedig egy bizonytalan pattanásos színes hajú tiniként újra meg tud minket győzni erről. Az anyját alakító Laurie Metcalf legtöbbünknek az Agymenőkből lehet ismerős, mint Sheldon anyja, ahol olykor hasonló karizmával oltja le a gyerekét, ha az nem a megfelelő módon viselkedik. Az idei Oscar „újonc” Timothée Chalamet (Szólíts a neveden!) idén két olyan filmben is tündököl, amit az Akadémia bírál majd március 4-én, azonban itt sajnos csak a háttérben, mellékszereplőként, egy zenekari bandatag laza arcaként tűnik fel.

A film nem akarja túlmisztifikálni az életet, a profanitás és vulgáris megjegyzések manapság nagyon jól működnek ezekben a felnövéstörténetekben, legyen szó akár filmről vagy sorozatról (a méltán túlhypeolt The End of The F***ing World is hasonló dialógusokkal és beszólásokkal van teletűzdelve). Leginkább a hangulata klassz és ez a feel good érzés, amit képvisel ebben a mai korban, hiszen a folyamatos rohanás és technikai fejlődés miatt már a gimisek teljesen más problémákkal küzdenek, mint a 2000-es évek diákjai (pl. miért nem jelölt vissza Facebookon? ki posztolta ki rólam azt az előnytelen képet? stb.) Leginkább a materiális dolgok megszűnésének és ennek a korszaknak állít „emléket”, na meg Sacramentónak, ahol felnőtt. Ha belegondolunk a legtöbben mi is azért hagytuk el szülővárosunkat/falunkat, mert nem találtuk meg ott a számításainkat akár kulturális, akár szociális vagy munkahelyteremtés szempontjából, ezért szidjuk, mintha egy megbicsaklott párkapcsolatból kellene kiszállnunk, ugyanakkor szeretettel térünk vissza hozzá minden egyes alkalommal, hiszen meghatározó eleme annak, akikké végül váltunk.

Kedves és laza, kiváló a soundtrack, azonban a megjelenése idején a Rotten Tomatoeson elért pontszámát kicsit túlzásnak érzem, mert bár valóban nagyítóval kell keresni benne a hibát – Gerwighez ez a stílus amúgy is közel áll, nézzük csak meg szerepvállalásait, például a Frances Ha-t – mégis semmi olyat nem mutat, amit már ne láttunk volna, csak egy másik kontextusban elmesélve. Mégis bátran nézzük meg, ugyanis bármikor képes minket kikapcsolni és visszautaztatni tinédzserkorunk nosztalgikus éveibe.

A Lady Bird premier előtti vetítésére, most páros jegyet nyerhetsz, ha részt veszel a játékunkban. Részletekért kattints ide!

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Szavazzátok meg melyik könyvből sikerült jó filmet készíteni!
Következő cikk Az élőszereplős Az oroszlánkirály csak 4 dalt emel át a meséből