Szerethető (Elskling/Loveable), rendezte: Lilja Ingolfsdottir, szereplők: Helga Guren, Kyrre Haugen Sydness, Oddgeir Thune, norvég filmdráma, 101 perc, 2024., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Te kit látsz a tükörben?
Karlovy Varyban és a miskolci CineFesten is ünnepelték a norvég rendezőnő első egészestés filmjét, melyben egy négygyermekes nő házassága megromlásának okaira keresi a választ. A Szerethető nagyon is szerethető, mert szereplői sokkal inkább esendőek, mintsem eredendően gonoszak. 
Egy anya vásárol a gyerekeivel a boltban, akikre sehogyan sem tud hatni, mikor pedig a fizetésre kerül sor, kiderül, hogy a kártyán sincs pénz. A sor egyre csak nő, a vásárlók türelmetlenek, a gyerekek továbbra sem bírnak magukkal, anya pedig apát hívja, hogy utaljon pénzt. Mondhatni egy átlagos családanya átlagos napja, mi pedig azt várjuk, hogy tovább folytatódik a kálvária és megdobnak minket egy újabb filmmel a nemi szerepekről. Aztán mégsem. Azt nem írom, hogy szerencsére, mert a témában azért született néhány igen jó alkotás.
Maria egy buliban figyel fel Sigmundra, de hiába kelleti magát, a másik nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel és csak zavartan mosolyog rá. Ő azonban nem adja fel, és kitartóan ostromolja a jóképű férfit, aki végül beadja a derekát. Mint kiderül, a vonzalom kölcsönös, így egy párként élik tovább az életüket és az együtt töltött évek alatt két közös gyermekük születik. Maria eközben próbálja megvalósítani önmagát, de immáron négy gyermekről kell gondoskodnia Sigmund távollétében, aki a munkája miatt folyton úton van. Egy nap, mikor a férfi hazaér és bejelenti, megint el kell mennie napokra, csúnyán összevesznek és szóba kerül a válás lehetősége is. A nő külön költözik, hogy átgondolja a dolgot, a pár pedig szakemberhez fordul. 
A skandináv filmekről általában a krimik jutnak az eszünkbe, pedig arrafelé bizony sok jó film készül a hétköznapokról is, melyek kendőzetlen őszinteséggel mutatják be, hogy a jóléti társadalmakban sincs kolbászból a kerítés. A felvázolt problémák okozta feszültséget sokszor oldják – a rájuk jellemző – humorral, azonban az igazi erősségük a dráma. Ezek a problémák ugyanis nem abból fakadnak, hogy a nagy jólétben nem tudnak mit kezdeni magukkal a derék skandinávok, hanem abból, hogy mint mindenki más, ők is emberből vannak. A jellegzetes életvitel és filmnyelv tehát olyasvalamivel párosul, ami mindenki számára befogadhatóvá és átérezhetővé teszi a cselekményt.
A válás előtti kapcsolat javító és konfliktuskezelő mediációs eljárás intézménye nálunk is létezik és csak remélni tudom, hogy nem a szükséges rosszként, egy kipipálandó teendőként tekintenek rá itthon. Minden esetre a filmben pozitívan hat, ahogy a problémákra megpróbálnak megoldást találni, ehhez persze rendelkezésre áll egy jól működő szociális ellátórendszer képzett és empatikus szakemberekkel. Van egy momentum a filmben, amikor a pár úgy dönt, ez így nem mehet tovább és a nézőnek elkezd járni az agya. Aztán a pszichológusnál felidézik ezt a pillanatot, de más szemüvegen keresztül és a néző elkezdi (ha még nem tette) megismerni az igazi Mariát és Sigmundot, mert ez az egész nem fekete-fehér, hanem annál sokkal összetettebb és bonyolultabb. 
A film két ember válságba jutott kapcsolatának bemutatásán keresztül világít rá egy nagyobb problémára, ami ugyancsak jellemző a skandináv filmekre, mint ahogy az is, hogy a nézőt felnőttként kezelik, azaz a nagyobb problémát a saját élményeink és tapasztalataink alapján kell felfedeznünk a cselekményben, mert ritkán kerül direktben kimondásra. Amit látunk az egy átlagos házasság átlagos emberekkel, mely átlagosan siklik ki és az okokat keresve kezdetben átlagos dolgokat találunk. Ahogy Maria elkezd rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel, szakemberekkel beszélni a házasságáról és a különélésről, úgy lesz egyre árnyaltabb a kép, úgy látunk be egyre jobban az átlagos mögé.
A Szerethető tanulsága (üzenete?), hogy előbb önmagunkat kell megszeretni ahhoz, hogy másokat megszeressünk és igenis kell beszélni a rossz kapcsolatoktól, a jellembeli hibákról még akkor is, ha ez kellemetlen. Ezeknek a filmeknek ugyanakkor – általában – nem az a célja, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat és feszengjünk, hanem az, hogy gondolkodjunk és beszélgessünk, illetve, ha magunkra ismerünk, merjünk lépni.
