Paddington Peruban (Paddington in Peru), rendezte: Dougal Wilson, szereplők: Hugh Bonneville, Emily Mortimer, Hayley Atwell, Olivia Colman, Antonio Banderas, Jessica Hynes, angol-francia családi film, 106 perc, 2024., korhatár: 6 év
A visszhangod hazavezet
Micimackó után a második legismertebb medve visszatért, és szerethetően bájos mesét hozott magával a család fontosságáról, amiről persze a végére még az is bebizonyosodott, hogy ugyanúgy érvényes az emberre (medvére) minden gazdagsági és szélességi fokon. A Paddington Peruban nem lett végül olyan csodafilm, mint az előző volt, de azért ugyanúgy szórakoztató és minőségi történetet kínál, még a felnőtt nézőinek is.
Paddington, a marmeládkedvelő, legsötétebb Peruból érkező mackó családjában komoly változások történetek, amióta nem hallottunk felőle. Pontosabban nem is. A Brown gyerekek egyszerűen csöndben elkezdtek felnőni most már, de még Mr. Brownnak is volt ideje egy ültő helyében megfejteni egy keresztrejtvény, hiszen annyira kiszámíthatóak lettek a hétköznapjaik. Időközben Paddington is elnyerte az állampolgárságot, és habár az útlevélkészítésnél a fényképezőmasinával azért meggyűlt a baja, de ezen kívül aztán tényleg békésen csordogáltak körülöttük a brit hétköznapok, és ezért aztán a család is alig észrevehető módon egyre kevesebbet találkozott egymással.
De ekkor! Az egyik átlagosnak induló napon ijesztő hangú levél érkezett a perui Idős Medvék Nyugdíjasotthonából, ahol Paddington Lucy nénikéje élt. Ebben a levélben az állt, hogy a néni az elmúlt időben egyre furcsább állapotba került, míg végül egész egyszerűen megszökött. Persze még egy ilyen hír hallatára sem dobhat el csapot-papot az egész család, hol marad az angol hidegvér, főleg, hogy az egyiküknek még útlevele sincs… Vagyis ebben a helyzetben immár: kedves Brownék, repülőre föl, és irány a legsötétebb Peru!
Ami persze egyáltalán sötét, sőt, hanem ehelyett színes, vidám, nyüzsgő és meleg. Ráadásul ehhez az úthoz is, ahogy egy rendes kalandhoz illik, új segítők dukálnak a medveotthont vezető Éneklő Apáca (Olivia Colman) és egy Hajóskapitány (Antonio Banderas) személyében. Utóbbinak 500 évnyi kincskereső múlt nyomja a vállát, és mintha az az apáca is túl sokat mosolyogna. Ezzel persze Brownék nem értek rá foglalkozni, hiszen a nyomok egyenesen a dzsungel mélyébe, Eldorádó felé vezetnek…A Paddington Peruban új rendezőt kapott (Paul King a Wonkával volt elfoglalva.) dolgozott), és Emily Mortimer személyében új Mrs. Brownt is, de szerencsére ezek a változások csak alig észrevehetőek. A történet ismét szerethető, kalandos, jó ritmusú, látszik rajta, hogy a színészek sem akarták megúszni ezt a másfél órát, habár ez Harry Potter és a Ki vagy, Doki? nemzete, itt tradíciója van a minőségi családi történeteknek, és ahogy a film kiállításából ismét kiderült, presztízse is. A trükkök szépek, a helyszínek varázslatosak, de közben teljesen igazinak is hatnak. A történet sincsen összecsapva. A karaktereknek újfent szépen felépítették azt a tudását/szerepét, ami majd későbbiekben fontossá válik a közös kalandban, és ami segíti majd az egységet. Újdonságként beemelték a származást is, ami egy brit történet esetében meglehetősen indokolt, és kibékítették a múltat a jelennel.
Összességében azt a mélységet most mégsem érték el, amit az előző filmben, de nem sokon múlt. Viszont egy könnyen nézhető, szórakoztató, szerethető, humoros családi kikapcsolódást kaptunk, ami közben ismét fontos dolgokról mesél. Mert a Paddington Peruban megint be tudta bizonyítani, hogy a családot a szeretet köti össze egyedül, medvebőrtől, kontinenstől, mindentől függetlenül.