Élve elfogyasztva (Eaten Alive), rendezte: Tobe Hooper, írta: Kim Henkel, Alvin L. Fast, Mardi Rustam, szereplők: Neville Brand, Mel Ferrer, Carolyn Jones, Marilyn Burns, amerikai horror, 91 perc, 1976 (R), Virgo International Pictures
A texasi láncfűrészes mészárlás után Bőrpofa szülőatyjai maradtak a kaptafánál, és újra egy agybeteg, déli rémtörténettel álltak elő, ám ezúttal nem egy halhatatlan klasszikust, csupán egy ízig-vérig B-kategóriás trash-horrort tettek le az asztalra 1976-ban. A végeredmény nem nyert bebocsátást a műfaj vérrel kidekorált panteonjába, de az tagadhatatlan, hogy az Élve elfogyasztva hipnotikus erejével jó időre megfekszi az ember gyomrát.
Az teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy annak idején még maga Tobe Hooper és Kim Henkel sem hitte, hogy A texasi láncfűrészes mészárlás akkorát fog menni, hogy Bőrpofa berregő szerszámáról a film bemutatása után több mint fél évszázaddal később is megállíthatatlanul csöpögnek majd a vércseppek a horror műfaj modern képviselőire. A rettenetesen kevés pénzből forgatott 1974-es alkotás óriási port kavart, elsősorban a ’70-es évek mércéjével mérve is kendőzetlen brutalitásával, átható dögszagtól bűzlő hangulatával, illetve a mind a mai napig gyomorforgató és gusztustalan jeleneteivel. Ha nem állt fel az összes szőr a hátadon vagy nem csapkodtad a térded röhögve az ikonikus vacsora-szekvencia közben, akkor hazudsz.
Innen egyenes út vezetett a halhatatlanságig.
A filmet annak rendje s módja szerint komplett generációk elemezték szanaszéjjel. Az eltelt esztendők alatt rengeteg értelmezés napvilágot látott róla, rengeteg mindent belemagyaráztak, a szexuális forradalmat, valamint a szabadságot hirdető hippikultúra és az ősrégi amerikai konzervatív értékeket hordozó déli társadalom szembeütközésétől kezdve a Vietnám-szindrómán át a húsfogyasztók felé megfogalmazott szaftosan perverz kritikáig bezárólag. Ennél fogva A texasi láncfűrészes mészárlás nemhogy a műfaj egyik alfája és omegája, de még az amerikai Modern Művészetek Múzeumában is őriznek belőle egy kópiát – pedig az a legnagyobb poén az egészben, hogy Hooper és Henkel is többször elmondta, hogy ők valójában csak egy sima, sallangmentes, bármiféle mondanivalót nélkülöző trancsírozós horrorfilmet akartak készíteni.
Nem mintha ez bármit számított volna: amint kikerült az alkotók kezéből a film és a közönséghez jutott, rögtön megnyílt a különböző interpretációk felé, a végeredmény pedig – ahogy az általában lenni szokott az ilyen korszakalkotó műveknél – még a két szülőatyján is túlnőtt. És ha nagyon szigorúak akarunk lenni, akkor ezzel a filmmel nem csak a franchise, hanem a Hooper-Henkel duó karrierjének az érdemi része is véget ért. Előbbi az egészen szórakoztató B-kategóriából szép lassan átnyargalt a nézhetetlen Zs-kategóriáig (utólag kiderült, hogy legnagyobb sikerét, a Poltergeistet sem igazán ő, hanem Steven Spielberg dirigálta).
Utóbbinak még ennyire sem futotta, ráadásul időközben Bőrpofa legendáját is sikerült külön-külön meggyalázniuk. A texasi láncfűrészes mészárlást követő projektjük, az 1976-os Élve elfogyasztva nem csak arra remek bizonyíték, hogy a párosnak úgy istenigazából csak egyszer jött össze, hanem arra is, hogy kis túlzással már a puszta véletlenek sorozata is képes egy filmet halhatatlan kult klasszikussá emelni, míg más produkciók maximum csak a trash rajongók körében aratnak sikert egy rekesz sör társaságában.
Hooperék szinte ugyanazokkal az eszközökkel dolgoztak, mint két évvel korábban. A helyszín ismét a „mesés” Texas, tehát a putris redneck-közeg megint adott, annyi különbséggel, hogy a cselekmény itt egy mocsár mellé épített lerobbant hotelben összpontosul. Tulaja az első ránézésre is komoly mentális problémákkal küzdő Judd már a nyitójelenetben lekaszál (szó szerint) egy, a közeli bordélyházból meglépett örömlányt, majd a holttestet megeteti házi kedvencével, egy benga nagy krokodillal. A nem túl vidám felütést hasonlóan vérbő események követik, mivel újabb vendégek érkeznek a szállodába a csillapíthatatlan étvággyal rendelkező ragadozó vadállat és elborult gazdájának legnagyobb örömére.
Az Élve elfogyasztva, hasonlóan a láncfűrészes mókához, szintén valós eseményekből inspirálódott. Amíg az áldozatai arcát magára húzó Bőrpofát az amerikai történelem egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosa, Ed Gein ihlette, addig Juddot (a már jórészt érthetetlenül motyogó, alkoholistává züllött Neville Brand alakításában) az Aligátoremberről avagy az Elmendorfi Hentesről gúnynévvel ellátott Joe Ball-ról „hívták életre”. Az 1930-as években üzemeltetett egy kocsmát Texasban, több nőt is meggyilkolt, mire végre sikerült fülön csípni. A legenda szerint áldozatai holttestét úgy tüntette el, hogy felfalatta házi kedvencekként tartott aligátorjaival. Bár ezt soha nem sikerült rábizonyítani, Hooperéknek nem kellett több, némi fantáziával kiszínezték és a maguk képére formálták a sztorit. Nyilván azzal a szándékkal, hogy egy újabb horror-ikonnal ajándékozzák meg a zsánert.
Nos, nem sikerült. Juddnál még a Sawyer-család legidősebb tagja, a múmiává aszott félzombi öregapó is érdekesebb, noha Brand szó szerint mindent megtesz a pozitív végeredményért, a falábú, feltételezhetően Vietnámot is megjárt, szexuálisan frusztrált pszichotikus hoteltulaj egy tökéletesen szögegyszerű, kiszámítható figura. Ötpercenként jönnek rá az idegrohamok, egyszer csak vadul üvölteni kezd mindenféle kontextus nélkül, ide-oda kapkodja a fejét, miközben rádióján bömböl a country-muzsika. A szobájában virító horogkeresztes zászló, no meg a film azon olvasata sem kap elég hangsúlyt, hogy lényegében Judd és a krokodil is egy tőről fakad. Nem válogatnak, csak érzelemmentesen, szánalom és morális béklyók nélkül teszik a dolgukat.
Ehhez jön még egy kardinális téma, miszerint ebben a filmben tulajdonképen „ember embernek krokodilja”, azaz szinte az összes fontosabb karaktert egy alapvető primitív ösztön vezérel, éppen úgy, ahogyan az élesfogú vadállatot. Juddnál ezt a gyilkos hajlam jelenti, Bucknál (a fiatal Robert Englund, még Freddy Krueger előtt) a dugásvágy (a film nyitómondata: „Name’s Buck and I’m rarin’ to fuck” – igen, Quentin Tarantinónak tetszett a mozi), de még az amúgy pozitív figurának tűnő seriffet is a libidója határozza meg.
Hooper nemigen tesz különbséget ember és állat között, az alkotás ezen vonását pedig A texasi láncfűrészes mészárlás nyomvonalán haladva sikolyokkal, vonyító, sípoló hangeffektekkel és torzított állathangokkal dúsított zajzenével igyekszik kihangsúlyozni. Ezenkívül a hagyományos amerikai családmodellnek és nemzettudatnak is odaver. Mondjuk ez a gyomros annyira erősre sikeredett, hogy az Élve elfogyasztva az ide-oda rángatózó kamerával, a vörös színvilággal, a minduntalan fröcsögő vérpermettel, a fedetlen női keblekkel, a bizarr karakterekkel, a szeplőtlen szexjelenetekkel, a képernyőről szinte lemászó rothadással és a jó öreg déli rasszizmussal nemhogy valóssággal fürdik a nihilizmus tengerében, de a történet felére menthetetlenül bele is fullad.
Egyszerűen annyira túltolják benne az erőszakot és a vidéki kőbunkó stílust, hogy már-már önparódiába, fekete humorral megspékelt szatírába fordul át – ha utólag kiderülne, hogy a forgatáson a teljes stáb be volt mindenezve, fel se kapnánk rá a fejünket. Egy bűnös élvezetnek minősülő trash-horrorhoz híven egyenesen nevetséges az egész, ráadásul a dolgon az sem segít, hogy a komplett filmet műteremben vették fel (néha-néha ki is zökkent az élményből). Láthatóan az amúgy is szerény büdzsé nagy része a non-stop működő füstgépekre ment el, nem az olcsóságszagot árasztó gumikrokodil felfejlesztésére (csak emlékeztetőül, egy évvel járunk A cápa után), és a narratíva struktúrája egyenesen borzalmas. A forgatókönyv még egy átlag slasher mércéjével mérve is pöröllyel klopfolja a logikát. Karakterek tűnnek fel, majd tűnnek el olyan hosszú időre, hogy mire újra megmutatják őket, már rég megfeledkeztél róluk (Még szerencse, hogy az alkotók a film végére észbe kaptak, máskülönben az ágyhoz kötözött asszony valószínűleg mind a mai napig ott vergődne a hotelben a stég alatt mászkáló kislánnyal együtt.). 
Hogy ez mennyiben volt a rendező sara, sosem tudjuk meg (mondjuk a vágó is külön bugyrot érdemel a pokolban), mindenesetre Hoopernek a producerekkel folytatott viták miatt elege lett, és nem sokkal a forgatás vége előtt lelépett, a filmet pedig az operatőr, Robert Caramico fejezte be. A korszak kritikusai természetesen rendesen elverték rajta a port, anyagilag sem volt éppen jövedelmező. A megítélése is csak annyiban változott, hogy a nosztalgia-őrület miatt rárakódott némi báj – igaz, nem sok, de arra épp elég, hogy felkeltse a grindhouse mozik fanatikusainak a figyelmét. Meg arra is, hogy a megtekintése után még napokig a hatása alatt maradj: mert sok rosszat el lehet mondani a filmről, de azt semmiképp, hogy egyik pillanatról a másikra túlteszed magad rajta. Az Élve elfogyasztva a következetlenül egymásra hányt jeleneteivel, kegyetlen intenzitásával, impulzív gyilkosával, kínzó audiovizuális ingereivel és persze a már-már parodisztikus túlzásaival valósággal hipnotizálja nézőjét.
Nem kötelező, nem tartozik hozzá az alapműveltséghez, bizonyos szempontból mégis látnia kell a horror fanoknak, mert szavakkal szinte leírhatatlan az a hisztérikus celluloid-terror, amit Hooper szolgál fel nekünk a Starlight Hotel rozsdás, krokodil rágta tálcájáról. Plusz pont, hogy nem kell feltétlenül alkoholos befolyás, hogy üssön – bár azért nem árt pár doboz jófajta kőbányai, csak hogy kicsit autentikusabb legyen az élmény.
