
Orosz rulett négy személyre
1921. október 13-án született Yves Montand, aki 72 éve, hol teljes gázzal, hol gyöngyöző homlokkal vette be a mozivászon legveszélyesebb kanyarjait. Ennek apropóján újra is néztük A félelem bére című alkotást, melynél szikárabb, nihilistább történetet aligha írtak, s amely az európai filmművészet egyik megkerülhetetlen darabjaként rendületlenül tartja méltó helyét a mozi klasszikusainak panteonjában.

„Nem tudod, mi a félelem. De meglátod. Ragályos. Ragályos, mint a himlő. És ha egyszer elkapod, életed végéig tart.”
A rendező 1953-as klasszikusa egy pattanásig feszült road movie, egy bitang erős egzisztencialista dráma, de leginkább egy überkapitalista kiáltvány. Ám ez az időtlen klasszikus sem úszhatta meg, hogy több-kevesebb sikerrel, remake készüljön belőle. Howard Koch 1958-as Pokoli országút (Violent Road) című izgalmas drámáját gyakran hasonlítják A félelem bére alapsztorijához, hisz Koch veszélyes hegyi utakon rakéta-üzemanyagot szállító teherautó-konvoja kétségkívül Clouzot moziját idézi. 1977-ben William Friedkin tett kísérletet arra, hogy újra átélhessük azokat az idegőrlő pillanatokat, melyeket Clouzot nézők millióinak okozott. De hiába ült Roy Scheider a volán mögött, A félelem ára (Sorcerer) nem tudta lenyomni az eredeti mozit. Julien Leclercq 2024-es remake-je, A félelem bére (Le salaire de la peur) pedig az elmúlt évtizedek technikai újításai ellenére sem tudta akciójelenetekkel kiváltani ezt a feszültséget, s csak egy könnyen felejthető mozi élmény lett. Úgy tűnik, hiába telt el ennyi év Clouzot alkotása óta, még most is magas az a léc. Ez volt az első film, amely egyszerre nyerte el az Arany Pálmát és az Arany Medvét, nem mellesleg Yves Montand teljes sanzonénekesi karrierjét is zárójelbe tette.
A cég ezért biztosra akar menni, s mindjárt két teherautót küld a veszélyes rakománnyal, hogy legalább az egyik odaérjen, vagy ahogy tervezték, addig kezdik újra, míg az egyikük oda nem ér. A mefisztói alkut két francia Mario (Yves Montand) és Jo (Charles Vanel), egy olasz Luigi (Folco Lulli) és egy német Bimba (Peter von Eyck) köti meg, talán nem is annyira a pénz motiválja őket, mint inkább az, hogy maguk mögött hagyhassák azt a szemétdombot, s azt az életet, amelyben addig vegetáltak. Négy sofőr egymás riválisaként, s valahol egymásra utalva 300 mérföldön keresztül araszol nehezen járható, leginkább hitvány utakon, hisz a jobb élet reményében „reggelig meg kell érkezni. Reggelig, vagy soha”.
Clouzot ebben a bő fél órában kegyetlen és közönyös fényben ábrázolja az amerikai vállalati kapitalizmust is, így az amerikai cenzorok, akik negatív propagandának tartották a filmet, az egy maréknyi dollárért (vagy talán pár dollárral többért) az erősen kapitalizmus-ellenes áthallással bíró mondatokat egy tollvonással kihúzták a filmből. A mindenható Time magazin sem volt túl jó véleménnyel minderről, s éles kritikáiban „a valaha készült leggonoszabb filmek egyikének” nevezték Clouzot moziját.
A kietlen tájak, az úttalan utak szemben a vezetőfülke klausztrofób belső felvételeinek hangulatával számomra Spielberg szintén kiváló Párbaj című 1971-es mozijában köszön vissza. A feszültséget a sofőr és az autó viszonya is adja. Ha a teherautó túl lassan, vagy éppen túl gyorsan halad, ha a hőmérséklet ingadozik, de akár egy pillanatnyi figyelemkiesés is végzetes lehet. Hogyan őrizheted meg az ép eszedet, egy olyan helyzetben, amikor vegytiszta rettegés vesz körül? Szerintem nincs ember, aki ezeket a jeleneteket nyugodtan végig tudja nézni. Egy nagyobb ívű kanyar bevétele is ebből a perspektívából nézve iszonyat félelmetes tud lenni. Hogy bőrünkön érezzük a halál leheletét, ahhoz persze Armand Thirard lenyűgöző operatőri bravúrjai is kellettek.
Mintha minden összejátszott volna ellenük: az évszakhoz képest szokatlanul csapadékos időjárás miatti sártengerek következtében az esőtől fellazult talaj nem csak a teherautókat fullasztotta sárba, de darukat döntött ki, a viharok pedig darabjaira szedték Las Piedras külön a forgatásra felépített városát. Az anyagi károkon felül személyi sérülésekben sem volt hiány: Clouzot a bokáját törte, Montand és Vanel pedig a benzingőztől a tüdejüket is kiköpték. A tél beköszöntével nagyjából a film fele készült el, így hat hónap kényszerszünet után, a tervezett kilenchetes forgatás két év alatt fejeződött be, 50 millió Frankkal meghaladva a kalkulált költségvetést.
A félelem bére a klasszikus francia mozi alapdarabja (klasszikus film noir-ként is megállná a helyét, ha angol nyelven készült volna), a kétségbeesés, az akaraterő és az élet törékenységének drámája, reményt ad, aztán rendesen pofán is vág. Celluloidba vésett zsigerileg idegtépő műalkotás, s az egyik leghitelesebb kórkép az emberi jellemről, melyet a rendező a tőle megszokott színvonalon prezentál, a mozi pedig remélhetőleg az idők végezetéig konzervál.
A William Friedkin változatot is érdemes megtekinteni, de szigorúan csak utána!


