Ragyogás (The Shining), rendezte: Stanley Kubrick, írta: Stanley Kubrick, Diane Johnson, szereplők: Jack Nicholson, Shelley Duvall, Scatman Crothers, Danny Lloyd, amerikai horror, 146 perc, 1980 (18), Warner Bros.
„Here’s Johnny!”
45 éve, 1980. május 23-án mutatták be a Ragyogást. Stanley Kubrick kultikus horrorfilmje, amit az eredeti regény írója, Stephen King mind a mai napig híresen utál. Mi viszont valósággal imádjuk, így a jubileum alkalmából újra ellátogattunk a népszerű Overlook Hotelbe egy nosztalgikus borzongásra.
Stephen King Ragyogás című művének filmváltozatával kapcsolatos egyik legnépszerűbb érdekesség vitathatatlanul az a szinte már legendás, mai napig bőszen tomboló utálat, amivel a regény írója Stanley Kubrick mozgóképes adaptációja iránt viseltetik. Nem mintha amúgy egy pillanatig is meglepő lenne ez a heves gyűlölet, ami már a film forgatása közben eluralkodott rajta, és ami mellől azóta sem hajlandó tágítani: a direktor ugyanis nem kötődött annyira az eredeti műhöz, és annyi változtatást eszközölt rajta, hogy így gyakorlatilag sikerült a saját szájízére formálnia az alapanyagot – ezt pedig King nyilván nem tűrhette.
Ugyanakkor, felülemelkedve King hatalmas egóján, illetve azon, hogy a Ragyogás filmváltozata valóban erősen különbözik a regénytől, azzal nehezen lehetne vitatkozni, hogy az adaptáció egy olyan páratlan korszak zseniális lenyomata, amikor a manapság jócskán lenézett horror műfajt olyan értő kezek vették magukhoz, akik bebizonyították, hogy jóval többre képes ez a zsáner, mint amit a lenézői gondolnak róla. Az 1980-as Ragyogás pontosan ilyen: saját világot, külön mikroverzumot teremtő, saját lábán megálló és az eredeti regénytől eltérő, önálló művészeti alkotás – és nem egy hideg gép, mint ahogy azt King állítja.Sőt én még ennél is tovább megyek: teljes mellszélességgel kijelentem, hogy Mechanikus narancs ide, Acéllövedék oda, véleményem szerint ez Kubrick legjobb filmje.
Már a felütés is briliáns: a Sziklás-hegység fenyőfákkal, végtelen országutakkal teletűzdelt hegygerincein végigfutó kamera nyughatatlan lassúsággal cikáz a hatalmas és szemet gyönyörködtető táj felett, miközben a néző elé táruló kép, a fenyegető hangulat és a hátborzongató aláfestő zene összessége rögtön rabul ejti az embert. A feszültség szinte kitapintható, a nyugtalanság halk és vészjósló kacagás közepette mászik le a képernyőről, mialatt kellemetlen, erős markával szorongatja a néző szívét, aki zsigereiben érzi, hogy egy olyan helyre tart, ahol a hétköznapi élet szabályai nem érvényesek: ahol az igazi gonosz nem látható, csak tapasztalható.
Kubrick néhány röpke perc alatt megteremti azt, amit a legtöbb rendezőnek két óra alatt sem sikerül: kőkemény, hatásos atmoszférát épít, kirándulni visz minket az időtlenség borzalmába, megmutatja nekünk a látóhatárunkon túl settenkedő rémet, legvégül pedig mindezek helyszínét, az Overlook Hotelt, ahová Jack Torrance és kis családja érkezik, hogy a téli időszakban gondnokként karban tartsák a hatalmas, hosszú múltra visszatekintő szállodát. Egy olyan, teljességgel elszigetelt helyet, ahol a dermesztő hóvihar fogságában a múlt, a jelen és a jövő pókháló szerűen fonódik össze. Ahol rémálmok, hallucinációk, elfojtott indulatok, beteljesületlen vágyak törnek felszínre, amelyek katalizátorként szolgálnak ahhoz, hogy a saját magában kételkedő, íróként abszolút tehetségtelen és szeretettelen Torrance, akiben már a történet legelején pislákol az elmebaj, végül kivirágozzon, és átadja magát a sötétségnek, ezáltal pedig ráébredjen önnön igazságára, és rátaláljon valódi hivatására.
Ebből a szempontból is érthető, hogy miért kezd el King szeme azonnal szikrákat szórni, ha szóba kerül a film. A borzalmak mesterére mindig jellemző volt, hogy nem csupán a mindennapi félelmeinket, de saját jellemhibáit, élményeit és démonjait is beleírja regényeibe. Nála a horror afféle hatásos, hétköznapi dolgokat felnagyító keretként szolgál, amelybe belefoglalja mindazt, ami nyomasztja őt és eme világ lakóinak legtöbbjét. A felnőtté válás rögös útja, a halállal való megbékélés képtelensége, egy házi kedvenc elvesztése, egy idilli család széthullása – és a Ragyogás esetében az ember lelkét szüntelenül mardosó bűntudat, a szégyenteljes tettek megváltoztathatatlansága miatt érzett mérhetetlen gyalázat, azaz kvázi a küzdelem az őrülettel és az alkoholizmussal, ami ellen maga az író is komoly harcot vívott.
Jack Torrance a regényben az ő kínjának, szenvedésének és hiábavalónak tűnő csatájának fiktív kivetülése és továbbgondolása, egyben a szesz láthatatlan szörnyetegének csábításával szemben mutatott fogcsikorgatóan elkeseredett (és végső soron rendre kudarcba fulladó) ellenállásának allegóriája. A könyvbéli Torrance-et folyamatosan kísértetek abajgatják, ő maga pedig, mint szerető férj és gondoskodó családapa, először el akarja utasítani a sötétség hívogató szavát, majd végül mégsem bizonyul elég erősnek ahhoz, hogy megbirkózzon a szálloda nem e világi hatalmával. Szép lassan változik át vérszomjas, megfékezhetetlen fenevaddá, így King olvasatában a Ragyogás tulajdonképpen egy tragédia-történet, míg Kubrick verziójában egy kifordított tudatra ébredés, a létezés értelmetlenségének felismerése, és ennek következtében az életcél, a természetfeletti által kiszabott rendeltetés megtalálása.
Az ő Jack Torrance-e a jelentéktelenség hétköznapi, szürke posványából próbálna szabadulni, miközben olyan tulajdonságok illúziójában ringatja magát, amelyeket valóbaján sosem birtokolt. A regénybéli megfelelőjéhez hasonlóan eleinte vonakodik meghallani a szálloda édesen hívogató hangját, ugyanakkor már az Overlook Hotel előterébe belépve látszik rajta, hogy lénye el van kárhozva. Őrült, és talán mindigis az volt. Sosem találta a helyét a világban, valószínűleg családja is a ráerőltetett társadalmi konvenciók miatt lett, az álma pedig, hogy egyszer nagy író lesz belőle, a történet elején még erősen izzik, de aztán a cselekmény előrehaladtával már egyre gyengébben pislákol benne. Szép lassan ráébred, hogy mindez elérhetetlen számára, jelen élete viszont kiábrándító, inkább csak egy gyenge papírmasé, amit a kívül-belül üres Overlook Hotel egy szempillantás alatt fúj el.
Torrance számára a szálloda jelenti az igazi halhatatlanságot, a naggyá válás lehetőségét, amire mindig is vágyott, így nem igazán állja meg a helyét az, hogy otthonra talált, inkább csak hazatért, hiszen voltaképp mindig is a hotelhez tartozott, örökös gondnokként. Egy ilyen karakter szinte térden állva könyörög egy tehetséges, karizmatikus színészért, aki legalább annyira képes eljátszani a szimpatikus, rátermett személyiséget, mint a farkasként vicsorgó őrültet, aki ugyanúgy képes szórakoztató és hátborzongató is lenni egyszerre.
Akkoriban Jack Nicholsonnál alkalmasabb embert nem is találhattak volna a feladatra. Ugyan több évtizedet felölelő színészi karrierjében csak úgy sorakoznak a Torrance-féle megbomlott elméjű szerepek, ámde a Ragyogásban olyan teljesítményt rak le az asztalra, amit nem elég egyszer látni. Valósággal sugárzik az egészből az energia, Nicholson minden egyes rezdülése élettől pulzál, egyszer a vicces, szórakoztató és bohókás figurát hozza tökéletesen (a bár-jelenetekben), máskor az ingerült, agresszív és rémisztő ideggócot, akit folyton megzavarnak a koncentrációban („All work and no play makes Jack a dull boy”), megint máskor pedig a megvadult elmebeteget, aki egy baltával indul neki családja megfenyítésének („Here’s Johnny!”).
Ezt figyelembe véve nyilván magától értetődik, hogy King sem a karakterrel, sem Nicholson jelenlétével nem volt elégedett. Pedig ez a láncait széttépő, elszabadult pszichopata-értelmezés Kubrick saját koncepciójához simul: King Torrance-ét sajnálod, szánod, szurkolsz neki, hogy ne engedjen a kísértésnek, és mondjon nemet a sötétségnek, Kubrick Torrance-énél azt várod, hogy mikor csattan el az agya, mikor kattan be végleg, és melyik lesz az a pillanat, amikor elhatalmasodik rajta a gyilkolási vágy. Minden ilyen momentumot feszültség kísér: Jack az ágyon ülve átkarolja fiát, Danny-t, kedves szavakkal beszél hozzá, miközben a levegő szinte megfagy a rémülettől, a néző pedig biztos benne, hogy a következő percekben Jack már azon lesz, hogy a nyakánál fogva még a lelket is kiszorítsa a kölyökből.
Bár a film és a könyv a legtöbb dologban különbözik egymástól (épp csak annyira hasonlít, hogy néhány alapmotívum alapján még felismerje az ember, hogy a mozgókép King regényének adaptációja), a mozinak mégis sikerült megismételnie az eredeti alapanyag tulajdonságait, amelyeket nagyrészt a valós dolgok, azaz maga az élet ihlettek. Amíg a könyvre King alkoholizmusa nyomta rá a bélyegét, addig a forgatáson Jack Nicholson éppen drog- és alkohol-elvonástól kínlódott, amelynek köszönhetően ironikus módon pont, hogy hitelesebben és zsigeribb stílusban tudta hozni az őrült figurát.
Nem ő volt az egyetlen, aki megszenvedte a film elkészítését: a Torrance feleségét játszó Shelley Duvall valószínűleg ennek a szerepnek köszönhette az élete végéig gyenge idegrendszerét. Jobban mondva Kubricknak és Nicholsonnak, akik állítólag a forgatáson többször is gúnyolták a háta mögött (vagy épp szemtől szemben), valamint erősen szexista viccekkel bombázták. Annyi egyébként bizonyos, hogy a híresen maximalista Kubrick valóban képes volt elmenni a végletekig (sokszor még tovább is), hogy színészeiből kihozza, amit csak ki lehet. Így annyira már nem is meglepő, hogy Duvall a fináléban már tényleg úgy fest, mint aki menten idegösszeroppanást kap – akár egyedi színészvezetésként vagy valamiféle elvont, szadista ösztönző-módszerként is felfoghatjuk ezt a rendezőzsenitől. A több mint százszor felvett labdázós és lépcsős jelenetről, az időrendben zajló forgatásról, a díszletek gondos megépítéséről, és a stábra nehezedő komoly nyomásról már nem is beszélve.
Azonban a végeredmény Kubrickot igazolta (na jó, talán Duvall kivételével): sok kritika megjegyezte, hogy a mester nem igazán érti az embereket, a horror műfajt meg még annyira se, de az a csavar az egészben, hogy talán eme dolgok szerencsés együttállása kellett ahhoz, hogy a Ragyogás időtlen klasszikus legyen, amely nem csupán feszegeti a zsáner határait, hanem túl is lép azokon. Egyszerűen minden jelenetéből, minden másodpercéből süt a vérbeli profizmus, a precíz tervezés, a rengeteg beleölt munkaóra, minden egyes stábtag kínkeserves izzadságcseppje. Az utolsó bevert szögről is a mélységes professzionizmus tükröződik vissza, az impulzív steadycam-szegmensektől kezdve, a szinte klausztrofóbiás belső tereken át, a borzongató komolyzenei betétekig bezárólag. Ahelyett, hogy Kubrick sötét tónusokkal dolgozott volna, gyéren megvilágított díszletek között, szegényes színkezeléssel, bátran megmutat mindent (gyakorlatilag Danny motoros jelenete egy bemutató körút a szállodában), egyszer szépen kivilágított, szűk folyosókon járunk, máskor színpompás, tágas csarnokokban és aulákban fordulunk meg. Minden a szemünk előtt zajlik, nincs szükség a műfaj megszokott és agyonhasznált sablonjaira ahhoz, hogy a zabolátlanság rátelepedjen a nézőre. Akár verőfényes napsütés, akár fülledt bálterem, a pánikhangulat garantált.
Ezek mellett a film szó szerint rengeteg más témát is feszeget, amely hosszú elemzések, részletes tanulmányok és átszellemült kocsmai beszélgetések táptalajai lettek. Az indián területre épült hotel, a holokauszt halvány beemelése, Torrance régimódi férfi-attitűdje, ami azóta félig-meddig kiment kissé a divatból, de akkoriban népszerűsége okán egyszerű emberi jellemvonás volt inkább, a 237-es szoba, illetve a számmal kapcsolatos teóriák a kamu Holdra szállásról, amit sokak szerint Kubrick rendezett, és így tovább.
Ebből is látszik, hogy a Ragyogás egyaránt kuriózum, mint film és mint King-adaptáció. Mert bár létezik néhány valóban klasszikus és minőségi film/sorozat az író műveiből, de a legtöbb mégis szemétre való vacak, még akkor is, ha hűen követik az eredeti regényeket, ami sokszor azt jelenti, hogy oldalról-oldalra lekopizzák, azt is másodrendű direktorokkal, akik csak felmondják a kötelező leckét, és annyi. Kubrick filmje ezzel szemben tökéletesen önálló, és megáll a saját lábán. Nem úgy, mint az 1997-es tévéfilm, mely már King irányítása alatt készült – olyan is lett.
Kubrick Ragyogása azonban olyan alkotás, amiről lehet, illik és kell is beszélni, mind a mai napig. Időtlenségről mesél időtlenül. Ugyanúgy időtlen, mint az Overlook Hotel, ahol már mindörökre 1921. július 4-ét írnak, és ahová mindig remek érzés visszatérni egy nem mindennapi borzongásra.
