Fountain of Youth (Fountain of Youth) rendezte: Guy Ritchie, John Krasinski, Natalie Portman, Eiza González, Domhnall Gleeson, Stanley Tucci, amerikai kalandfilm, 125 perc, 2025., korhatár: 12 év Apple TV+
Unalmas képeslapok sora
Guy Ritchie betört a családi kalandfilmek piacára. Csak kár, hogy üres kézzel távozott onnan. A Fountain of Youth szép is, biztonságos is, ha a nagyobb gyerekekkel rizikómentes otthoni mozira vágytok. Nem is olyan nagy mellélövés, de sajnos a zsánerhez tartozó kötelező kliséket nem volt képes csillogó szemmel, életre-halálra, gyerekszívvel elhitetni a nézőkkel, és azt pedig meg sem próbálta, hogy ezeken túlra is elmerészkedjen.
80-as évek kalandfilmjeinek hangulata? A titokzatos fiatalság forrása? Kontinenseken átívelő kaland? Műkincsrablás és nyomozás, mint a családoddal eltöltött minőségi idő? Jó ritmusú történet? Impozáns látvány? Kellhet több egy tökéletes családi mozihoz? Hát.. szív vagy hit, esetleg ötlet, hogy mi végre égtek el itt a dollármilliók, és miért dolgoztak ezzel emberek százai (vagy többen) évek hosszát? Mi a Hetedik sor közepén szeretjük a filmeket, azért ülünk itt. Szeretjük őket szeretni. Írtunk már nagy lelkesedéssel olyan filmekről, amiknek deklaráltan csak a szórakoztatás volt a céljuk, mi fejest ugrottunk beléjü, és lubickoltunk bennük. Viszont, ha kiderül, hogy nincs a vászon mögött semmi, csak az üres fehérség, és nem is nyúlnak ki felénk ölelő karok vagy rémisztő dolgok, akkor dühbe jövünk. Sőt: Különben dühbe jövünk.
Persze a Fountain of Youth nem bűnrossz, nézhetetlen vagy fájó, csak megúszós, az pedig a legrosszabb. Lenne inkább kevésbé reklám látványvilágú, túlontúl megrendezettnek látszó, de igazi. Az ötlete sem túl eredeti, ám ezzel még nem lenne baj: John Krasinski karaktere egy világutazó műkincsrabló, hívjuk inkább kalandornak, hiszen nem a saját gazdagodása a célja, hanem a titokzatos fiatalság forrását keresi a dúsgazdag, halálos beteg megbízójának (Domhnall Gleeson). Egyedül viszont nem sikerülhet neki, ezért újra megjelenik a válófélben lévő, a családi üzletből jó útra tért nővérénél, és aztán természetesen kénytelenek lesznek együtt nekiindulni a nyomok mutatta irányba. Ami persze nem egy sétagalopp, mert gyorsan feltűnik az egzotikus ellenfél, megtörténnek velük aljas cselvetések és maga az igazi csoda is.
Ez alapján például még működhetne is, mert kevés benne az üresjárat, látványosan különbözőek a kalandok, egyfolytában csak jönnek-mennek, hajóznak, repülnek egzotikus helyszíneken (Thaiföld, Egyiptom, Róma, Bécs…) Ez a nagy mozgó képeskönyv olykor a mozivásznat is elbírná. A színészeket sem szabad kárhoztatni, megpróbálták, ki jobban, ki kevésbé. Ám pont a karakterek az egyik leggyengébb pontjai, mert azok nem kétdimenziósak, hanem gyakorlatilag nincsenek. Elmondják az ilyenkor szokásos (kínosan tipikus és szájbarágós) mondataikat, de nem kedveljük meg őket, nem izgulunk értük, nem hisszük el, hogy ők mi vagyunk, csak kicsit magasabban/vékonyabban, műveltebben és jobban öltözve. Ha berepül egy légy az ablakon és végignézzük, ahogy elszáll, nagyjából ugyanazt a bevonódást érhetjük el vele. A mostanában túl sokat is dolgozó Guy Ritchie pedig… hát neki voltak szép időszakai és kevésbé erős filmjei, sajnos ez is megmarad egy ipari darab szintjén. Rendben van, csak teljesen felesleges.
A másik óriási baja, az esszenciális hiány. Az, hogy nem tudjuk elhinni neki, ami a vásznon történik. És nem azért, ahogyan összerakták, hanem, mert ők sem hittek benne. Egy kalandfilmet csillogó szemekkel, szentimentális akarással, fontos tanulsággal vagy csak egyszerűen a szórakoztatás elementáris vágyával kellene megcsinálni. Kellene, hogy érezzük, hogy fontos volt nekik. Azt is kellene éreznünk, hogy mi is azok vagyunk. Legalább egy kicsit. Valamelyiket. Olyan jó lett volna. Így marad egy drága termék, egy sokadik legyártott tartalom most éppen az Apple streamingjére.
Persze azt kell mondjuk, hogy egyébként nincs ezzel a mozival akkora baj, mert jó ránézni, látványos is, akció is akad, biztonságos a története, családbarát, ha kedvetek van, hát tegyetek egy próbát vele! Vagy ne. Kit érdekel, mondja a bennünk szunnyadó gyerek, aki aztán látványosan megforgatja a szemét, megrántja a vállát, és visszabújik a sarokba, mert mégsem neki készítettek filmet, pedig az volt az ígéret.
