Egyik csata a másik után (One Battle After Another), rendezte: Paul Thomas Anderson, szereplők: Leonardo DiCaprio, Sean Penn, Benicio del Toro, amerikai akcióthriller, 170 perc, 2025., 18 éven aluliaknak nem ajánlott!
Ami a hírekből kimarad
Amerikában háború zajlik. A különböző eszmerendszerek feszülnek egymásnak, miközben megmutatják nekünk, hogy az államérdek sokszor nem más, mint néhány jól érvényesített egyéni érdek. Ami jó nekem, az biztosan jó a nemzetnek is. Ismerős? Paul Thomas Anderson egy 1990-ben íródott regény cselekményét gondolta újra és helyezte át a jelenbe parádés szereposztással, rengeteg humorral és vérrel három órában elmesélve. Az Egyik csata a másik után legalább olyan jó, mint amilyen hosszú. 
Bob Ferhuson (Leonardo DiCaprio) egy illegális szervezet robbantási szakértője, akik különféle szabotázsakciókat hajtanak végre amerikai földön. Ugyancsak a szervezet tagja a szépséges Perfidia (Teyana Taylor) is, akitől gyermeke születik. Mikor lebuknak, elválnak útjaik. Évek telnek el, Bob egyedül neveli lányukat Charlene-t, bár a nevelés erős túlzás, mert az alkohol és a tudatmódosító szerek rabjaként inkább csak egy légtérben van vele. Azonban hamar észhez kell térnie, amikor a múltból váratlanul felbukkan az őket korábban üldöző katona, Steven J. Lockjaw (Sean Penn), aki azóta még feljebb jutott a ranglétrán. Az ezredes elszántan keresi apát és lányát, hogy végezzen velük. 
Thomas Pynchon Vineland című, 1990-ben megjelent posztmodern regénye 1984-ben játszódik Kaliforniában Ronald Reagan elnök újraválasztásának idején. Szereplői a 60-as években voltak fiatalok, az ő visszaemlékezéseiken keresztül mutatja be a szerző az amerikai társadalomban bekövetkezett változásokat. A regény cselekménye Brock Vond szövetségi ügynök felbukkanásával kezdődik, aki az egykori hippit, Zoyd Wheelert és annak A 14 éves lányát, Prairie-t üldözi. A lány csecsemőkora óta nem látta anyját, Frenesi Gates-t. A visszaemlékezésekből kiderül, hogy a ’60-as években a hippi korszak csúcspontján a fiktív Surf College elszakadt Az Egyesült Államoktól és egy hippikből és drogfogyasztókból álló külön nemzetté, a Rock and Roll Népköztársasággá (PR³) vált. A PR³ megdöntésére törekvő Brock Vond Frenesi Gates személyében talált szövetségere. A nő a 24fps militáns kollektíva tagja volt, de valójában kettős ügynökként dolgozott és a PR³ vezetőjének meggyilkolását akarta elérni. Árulása után elmenekült és Brock segítségével tanúvédelem alatt állt. A fordulatokban gazdag regény számos szereplőt vonultat még fel és a fő témája a mindenütt jelenlévő televízió (vagy Tube), mely függőséget okoz.
A forgatókönyvíró-rendező Paul Thomas Anderson 2014-ben Pynchon 2009-es Inherent Vice című regényét adaptálta filmre (Beépített hiba) és a Vineland is régóta foglalkoztatta. Nem tudta azonban, hogy mit és hogyan emeljen át belőle és azt sem akarta, hogy a regény iránti rajongása befolyásolja őt az adaptálás során. Helyette rövid történeteket kezdett írni, melyek a Vineland világában játszódnak és később arra az elhatározásra jutott, hogy ezeket fűzi össze egy egységes történetté.
A regény tehát inspirációnak szolgált, ugyanakkor a párhuzam valós, a cselekmény valamilyen szinten visszaköszön a filmben, de a jelenbe áthelyezve. A hippiség és a forradalmi hév ettől egy kissé megmosolyogtató, de az atmoszféra valahogy mégis ugyanaz, ahogy regnáló hatalmat kiszolgálva az ügynökök üldöznek mindenkit, akire rányomják a bélyeget, hogy a nemzet ellensége. Sőt, egy ponton ez az üldözés már mindenfajta felsőbb kontroll nélkül történik, amolyan állam az államban módon.
A film az egyszerűen csak élni akarók és a magukat mindenki fölé helyezők egymásnak feszülését mutatja be egy személyes bosszún keresztül. Nem szépít, és bár sejthető, kinek szurkol, mindkét tábort kellően idiótának ábrázolja, aki a saját (ideal)izmusának foglya. Aktuálisabb ennél jobban már csak akkor lehetne, ha dokumentumfilm lenne, helyette azonban görbe tükröt tart a valóságnak, ami ezáltal önmaga paródiájává válik. A takaros kertvárosi ház alatti bunkerben szerveződő amerikai árják legalább annyira fájdalmasan szórakoztatóak, mint a hülye jelszavakkal operáló, folytonos forradalmi lázban égő latino ellenállási mozgalom tagjai.
A közel háromórás játékidő alatt minden megtörténik, ami csak megtörténhet. A forradalmárok célja a hatalom gyakorlóinak megregulázása különböző robbantásokkal, rablásokkal és más szabotázsakciókkal, a rájuk vadászók célja elég egyértelmű, míg az amerikai lakosok jelentős része leginkább nyugodt és biztonságos életet szeretne. A különböző izmusok azonban még így is túl sokaknak megfertőzik az agyát és támadó-védekező felállásban folytatják egymás ellen a harcot, időnként megfordítva az erőviszonyokat. A keresztény, konzervatív, fehér, hetero férfiak saját ideológiájuk és akaratuk érvényre juttatása érdekében képesek minden követ megmozgatni, így a filmben a legfelsőbb szintek támogatását élvező, nagyon komoly félkatonai erők csapnak le a bevándorló hátterű emberekre, akik persze nem hagyják magukat és szintén komoly riadóláncot, valamit véderőt tartanak fenn. Véres összecsapások, rajtaütések, golyózápot, könnygáz, autós üldözés tarkítja a cselekményt, mindez egyetlen ember dilije miatt, aki elégtételt akar venni Bobon és lányán a múltbeli sérelmek miatt.
A valóságot gyomorszájon vágó cselekmény történései, fordulatai és dialógusai a mindent átszövő humor által válnak abszurddá és teszik nevetségessé a hazafiságnak ezt a formáját, miközben Bob egyszerűen csak saját magát és a lányát akarja megvédeni, az életösztön hajtja, a forradalmi hév már réges-régen a múlté. Az őt alakító Leonadro DiCaprio ismét valami olyat tesz le az asztalra, hogy az elképesztő, ahogy hippiből idealista forradalmár, majd szenvedélybeteg lúzer, végül egy, a lánya megmentéséért mindenre képes családapa válik belőle. Az őket üldöző Sean Penn karakterén fokozatosan hatalmasodik el a téboly, ahogy egyszerre undorodik saját lényétől és azoktól, akik ide juttatták. Kettejükön kívül számos emlékezetes alakítást láthatunk, de akit még talán ki kell emelni, az Benicio Del Toro. Sergio szenszei Charlene karateedzője, aki elsősorban erkölcsi támogatást nyújt Bobnak, de ha kell, azért ő is képes rendesen odatenni magát. Del Toro szenvtelen lazasága ezúttal is jól működik.
Az Egyik csata a másik után abszurd helyzetekkel és megoldásokkal mesél el nekünk egy történetet, ahol a kijózanítóan hiteles korrajz keretében a farokméregetés halálos játszmává válik. Humoros, véres, kegyetlen, látványos és elgondolkodtató.
