Tyúk (Hen/Kota), rendezte: Pálfi György, forgatónyv: Pálfi György, Ruttkay Zsófia, operatőr: Giorgos Karvelas, vágó: Lemhényi Réka, zene: Szőke Szabolcs, magyar-német-görög játékfilm, 96 perc, 2026., korhatár: 16 év
Hazám tyúkja
Erre az időszakra úgy fogunk emlékezni, hogy amikor a nagy múltú rendezőink külföldön tudtak létrehozni olyan filmeket, ahol más létformák nézőpontján keresztül vizsgálhatjuk magunk. A Csendes barát gingko biloba fáját most egy tyúk követi a különleges főhőssé válásban.
Fontos leszögezni, hogy nem egy természetfilmmel van dolgunk. A Tyúk ízig-vérig játékfilm, abból is a kalandos fajtából, ami képes lekötni akkor is a nézőt, ha akciódúsabb jelenetei között nem egysorosok repkednek, hanem szárnyasok és kotkodácsolásuk. Mi pedig már szinte halljuk a csirkék csacsogásának különböző hangszíneit, és a megfelelő zenei aláfestésekkel teljesen átélhetővé válik létük drámája és humora, küzdelme és romantikája. Persze kotlós szappanoperától nem kell tartani, nem megyünk át a népszerű természetfilmek teljesen emberi történeteket az állatok viselkedésére aggató hatásvadász narrációig. Igazi szerzői filmet nézünk, ahol a képek magukért beszélnek. 
Mi tud azonban egy tyúk történetén keresztül lekötni 93 percig? Az, hogy a főszereplő szárnyasunk nagyon sok érdekes, elborzasztó, csodálatra méltó, meglepő eseményen megy keresztül onnantól, hogy egy keltető üzemben napvilágot lát fekete kotlósként a milliónyi sárga kiscsibe mellett, és több szerencsés fordulatnak köszönhetően megszökik a nagyvilágba. Gépi közbeavatkozások, azaz a “deus ex masinák” kísérik útját, egy nyitva hagyott teherautó ablak, egy jókor, jó helyen suhanó kocsi, egy megfelelő helyen lerobbant takarmány szállító. Fontos tudni, hogy Görögországban járunk, és helyi emberek hétköznapjai elevenednek meg a béka perspektívánál csak egy csüdnyivel magasabb látószögből. És ebből a mellékes eseményekből tyúklépésekben elkezd egy nagy léptékű történet kibontakozni. Ezen pedig nem lepődik meg az, aki ismeri a rendező, Pálfi György munkásságát. 
Pálfi már a legelső filmjében, a csukló főszereplőjéről elnevezett Hukklében is párhuzamosan több történetet mesél, ahogy a falu életének eseményeit békésen szemlélő bácsi valójában egy az egész országot megrázó bűntény lelepleződését nézi végig. Hasonló bravúr az, ahogy a görög kisvárosba bekerült tyúkunk mindennapi kalandjai hátterében egy sokszereplős, furcsa tranzakciókkal teli üzletelés zajlik, aminek elemeit a fekete szárnyas barátunk mögött már gyakran halványuló fókuszban megjelenő képekből rakhatunk össze. Egyszerre érezhetjük magunkat a film nézése közben állatjóléti aktivistának, aki egy az ipari feldolgozás elől menekülő háziállat boldogságának szurkol, és lehetünk eközben oknyomozó detektívek, akik ki szeretnék deríteni, hogy mi mozgatja a hellén vidék seftelőit, akiket jórészt csak a lábszárig láthatunk. 
A Tyúk kézzelfoghatóan közel hozza a kotlós világot a nézőjéhez, ami nagyon ritka a háziállatokat középpontba helyező filmekben. A leghíresebb csirke főszereplők eddig a kiváló Csibefutamban és a vállalható folytatásában voltak, de ott a gyurma animációval igazi rajzfilmesen emberi karakterekké váltak beszéddel, nevekkel, szándékos eszközhasználattal. Akárcsak Babe, a bájos családi malac története, vagy a Kutyák és macskák kedvencei. Ehhez képest a tavalyi animációs Oscar-díjat elnyerő Áradás már tényleg állatokként kezeli szereplőit, és ezzel különös empátiát tud kiváltani a nézőkből. Olyannyira, hogy a mozi hatására sokszorosára nőtt a fekete cicát menhelyekről befogadó emberek száma a kis kedvencek örömére.
Mégis, ami a Tyúkban történik, többet tud tenni a haszonállatok állatok iránti tiszteletért, mint a vegán propaganda filmek, mert nem észérvek által akar együttérzést kiváltani. Helyette megmutatja, hogy mi is egy tyúk boldogulásának kulcsa, és kontrasztba helyezi ezt az őt körülvevő emberek ügyleteivel.
Fontos szót ejteni arról, hogy micsoda idomári munka van amögött, hogy a Tyúk ilyen színvonalon készülhetett el. Pálfi itthonról vitte Görögországba trénert, aki nyolc fekete szárnyassal oldotta meg a több, mint másfél órán át tartó kaland minden egyes jelenetét. Az alkotók szerint az egész forgatás legnehezebb kihívása a magyar tojósok behajóztatása volt, amit Olaszországon keresztül tudtak megoldani, hogy a schengeni övezeten belül maradjanak a legkevesebb adminisztratív munka miatt. Majd Halász Árpád, a tréner ezekkel a saját madaraival volt képes minden bravúrra. Még egy rókával való találkozást is sikerült hihetően megoldani, méghozzá úgy, hogy egy megfelelő kutyára lompos farkat rögzítettek. De ezekből a trükkökből semmi nem tűnik fel a moziban, mert annyira működik a forgatókönyv, olyan sodrása van a történetnek. Gegekkel sem fukarkodik a film, konkrétan megjelennek a krétakori szaurusz felmenők egy tévéképernyőn, emellett a zenehasználat is többször csal mosolyt az arcunkra.
Werner Herzog a híres német rendező azt nyilatkozta egyszer, hogy egy csirke szemében meg lehet látni az elképesztő intenzitással sugárzó butaságot. Pálfi ehhez képest egy egész filmen keresztül bizonyítja azt, amit már a kutatások is állítanak: a tyúk egy tanulni képes, feladatokat ügyesen megoldó, emberhez szelídíthető baromfi, aminek a kotyogása mögött több van, mint pusztán értelmetlen csacsogás, ami egy giliszta meg egy mag felkapása között kibukik a csőrükön. Különleges filmélmény ez, amit érdemes megbecsülni. Jó lenne, ha nekünk tojná az arany tojásokat érő díjakat, de jelenleg úgy fest, hogy a hazai filmgyártás nem Tyúknak való vidék.
