Backrooms – Hátsó szobák, rendezte: Kane Parsons, írta: Will Soodik, Kane Parsons, szereplők: Chiwetel Ejiofor, Renate Reinsve, Lukita Maxwell, Finn Bennett, Mark Duplass, amerikai horror, 105 perc, 2026. (16)
Irodák és elmefilozófia
Amíg a Gen Alpha egyelőre még a tinédzseréveit kezdi élni, a Gen Z legfiatalabb része már az ajtón kopogtat. A Backrooms – Hátsó szobákkal Kane Parsons 20 évesen jutott el odáig, hogy Chiwetel Ejioforral és Renate Reinsve-vel készíthetett A24-nek horrort. Lássuk, mi végre?
Nem vagyok biztos benne, hogy a Backrooms-mániát, ahogy néhányan teszik, újabb médiatörténeti pillanatnak lehetne aposztrofálni. Hiszen, ha visszaemlékezünk, nagyjából tíz-tizenöt évvel ezelőtt szinte lépésről lépésre ugyanaz zajlott le a Slenderman-jelenség esetében is, a creepypasta-fórumok mélyéből való előbújással kezdve a népi-internet folklóron, a videójáték feldolgozáson és a nagy sikerű websorozaton keresztül (a Marble Hornets jelen sorok írójának nem kevés álmatlan éjszakát okozott) egészen a nagyjátékfilmad-aptációig bezárólag.
Abban persze különbözik Parsons kora a tíz évvel ezelőttihez képest, hogy az animáció, az AI és mindenféle programok sokkal hozzáférhetőbbek, sokkal profibbak, és sokkal megtévesztőbbek. Így lehet az, hogy alkotónk úgy készíthet found footage websorozatot, hogy minden része animáció, az ember mégis elhiszi, vagy legalábbis nem kérdőjelezi meg élőszereplős voltát, és belefeledkezik a meglehetősen sűrű és feszélyező atmoszférába.
Clark (Chiwetel Ejiofor) egy sikertelen építészkarriert otthagyó bútorbolt tulajdonosa. Elvált feleségétől, sőt, közös házukat is el kellett hagynia, így a boltjában lakik (!). Alkoholizmussal és indulatkezelési problémákkal is küzd, melyeket enyhítendő Dr. Klinehoz, a pszichológushoz (Renate Reinsve) jár terápiára. Egy este aztán a férfi rájön, hogy az üzlet alagsorában a fal egy ajtónyi ponton nem falként, hanem átjáróként funkcionál: a Backroomsba biztosít belépést. Clark ezután vissza-visszatér a különös és félelmetes helyre, hogy feltérképezze azt, ebben pedig segít neki két kollégája, Kat (Lukita Maxwell) és Bobby (Finn Bennett). Azonban a Backrooms nem csupán falakkal, megmagyarázhatatlan folyosókkal, szürreálissá torzuló bútorokkal van benépesítve, de egyéb entitások is lakják, akiknek sokkal több közük van a Backroomsba belépő magányos lelkekhez, mint elsőre gondolnánk – ez pedig alaposan kikezdi az alapjáraton is instabil Clark elméjét.
A film hál isten nem a YouTube-sorozat történetét mondja fel újból, ez tán a vázlatos sztori összefoglalójából is kiderül. Nem az Async tudósaival megyünk, ők mindösszesen cameo szerepig jutnak a cselekményben. Helyettük egy sokkal személyesebb és “civilebb” síkon mozog a történet. Ez magára a filmben megjelenő Backrooms-mitológiára is hatással van: amíg a sorozat egy alapvetően “jegyzőkönyvszerű”, tudósok által rögzített talált felvételekből mozaikosan épülő történetet épít, ezáltal pedig leginkább az emberen túli ismeretlen borzalma kerül feszültségbe a hideg-személytelen tudományos reprezentáció formáival (referenciaként a Half-Life vagy az SCP Foundation ugrik be), addig a Backrooms-film egy egzisztenciális válságban, elszigeteltségben és magányban élő ember és egy alapvetően tőle különálló, először félelmetes, később filozófiai mélységet kapó paranormális entitás sorsszerű találkozásáról szól (ebben pedig inkább a Ragyogást vagy a Jordan Peele-féle Mi moziját idézi).
Éppen ezért a formanyelv is megváltozik az eredeti sorozathoz képest. Tárgyalt filmünkben egy viszonylag lassú, atmoszféraorientált és hagyományos módon fényképezett történetvezetést kapunk, csupán a horrorszekvenciák erejéig tér vissza a kézikamerás rángatózás. Ennek ellenére érződik, hogy Parsons mégiscsak a hektikus kvázi-POV jelenetekben érzi magát igazán otthon. Sajnos nem mentesülünk a jump scare-ektől, ettől függetlenül a remek ritmusérzéknek, illetve a nagyszerű operatőri és díszlettervezői munkának köszönhetően, az eredeti sorozathoz méltó módon tudnak működőképesek maradni a félelmetesnek szánt képsorok.
Ami első látásra furcsának tetszik, az a Backrooms-mitológia továbbfejlesztése egy látszólag olyan irányba, ami a fentebb említett tudományos-vállalati körítésű sci-fi éthosz figyelmen kívül hagyására enged következtetni, bár talán megérthető az utóbbi évek egyik legerősebb horrortrendjének ismeretében. A kortárs elevated horrorok egy markáns iránya, hogy a horrorelemeket belső lelki folyamatok kivetüléseiként tüntetik fel, a fő konfliktust pedig a traumák, lelki betegségek, társadalmi normákkal összefüggő belső feszültségek szintjén kezelik. Nagyon sok filmet tudnék felsorolni, de csak egy pár: Fehér éjszakák, Valami követ, de akár tanulságos összevetni a 2024-es Nosferatu-t a Herzog vagy a Murnau-féle változattal).
A Backrooms esetében ez azért “kérdőjeles” (nem szeretnék egyfajta naiv rajongó pozíciójába csúszva védelmezni az “eredeti elképzelést” – de attól még szóvá teszem gondolataimat), mert az eredeti mém mintha pont a klasszikus horror Lovecraft-i, kozmikus vonalát adaptálta volna az internet közegébe. Adott egy megmagyarázhatatlan, az emberi minőségen túlnyúló világ, ami pont azért okoz rettenetet, mert kezelhetetlen a halandó ember számára, aki ki van szolgálva az új világ ismeretlen törvényszerűségeinek. A Backrooms-film, ezzel szemben, úgy tetszik, “megregulázza” ezt a kezelhetetlenséget, hiszen megfordítja az ember-világ relációt, így pedig a külső valóságot a belső démonok kivetüléseiként fogalmazza át.
A színészek jelenléte is rejtély a számomra, talán ez világítja meg legjobban a hangsúlyeltolódás felemás jellegét. Hiába említettem Clark személyes drámáját, a hangsúly még mindig a Backrooms mitológiáján van, így karakterívek ide vagy oda, azok mégiscsak magát a mémet hivatottak támogatni. Ez így is történik, csupán Clark kapja meg a viszonylagos mélységet, Dr. Kline-nak, hiába próbálnak adni hasonló módon valamiféle előéletet, ez már sokkal kevésbé sikerül, a fel-felvillanó utalásoknál nem jutunk előrébb, nem szervesül úgy a történetbe, ahogy Clark sorsa (persze, lehetne mondani, hogy folytatás, meg hasonlók…).
Aki, ismétlem, szintén csak azért van jelen, hogy a Backrooms sajátos törvényei, veszélyei és karakterológiái meg tudjanak jelenni a filmben. Viszont akkor nem értem, hogy mi szükség volt saját generációik talán legmélyebb alakításait produkáló színészeire, Ejioforra és Reinsve-re, kvalitásaik nincsenek kihasználva, hiszen rendre magával a helyszínnel kell törődni. Maga a mém, illetve a filmben felépülni kívánó karakterdrámák mintha egymás ellen mozognának, ezáltal gyengítve egymást.
Ettől függetlenül remek film a Backrooms, hozza az eredeti hangulatot, utalások szintjén még az internet-folklór egyes elemeit is magába olvasztja (a poolrooms feltűnését nagyon adtam), a személyes drámában megmutatkozó (elme)filozófiai sík pedig további mélyítési szándékot tükröz. Parsons egy aktuális horrortrendhez igazodva is megőrizte sorozata alapvető erényeinek jelentős részét.
