Keserű karácsony

Keserű karácsony (Amarga Navidad) rendező, forgatókönyv: Pedro Almodóvar, operatőr: Pau Esteve Birba, producer: Agustín Almodóvar, szereplők: Bárbara Lennie, Leonardo Sbaraglia, Aitana Sánchez-Gijón, Milena Smit, spanyol filmdráma, 111 perc, 2026 Bemutató: 2026. július 2. Forgalmazó: Cirko Film (16)

Az átváltozás szabadsága

A Keserű karácsony megítélése azon múlik, mennyire tudjuk magunkévá tenni azt az aforizmát, hogy mindenki a maga szintjén nélkülözik. Élvezeti értéke pedig azon, mennyire ismerjük Almodóvar világát.

A sorrend nem véletlen. Aki legújabb filmje témájára, egy korosodó filmrendező alkotói nehézségeire first world problemként tekint, nehezen, vagy egyáltalán nem talál utat hozzá. S mit kap Almodóvartól az, aki frissen ismerkedik vele? Keveset, hiszen nem lehet birtokában a rendező fél évszázada épített univerzumában való tájékozódáshoz szükséges iránytűnek, így óhatatlanul a történetre fog koncentrálni. Az pedig értelmiségi sztori, dramaturgiailag túlbonyolított ugyan, de a rétegek, utalások, tükröződések lehántása után átlátszóan soványka marad.Két idősík váltja egymást: 2004-ben Elsa (Bárbara Lennie) kiégett reklámfilmes két „kultfilmmel” a háta mögött. Állandóan migrén gyötri, pánikrohamai vannak, a barátja, a tűzoltó és sztriptíztáncos Bonifacio (Patrick Criado) szerető gondoskodással veszi körül. 2025-ben a hosszabb ideje alkotói válságban lévő filmrendező Raúlt (Leonardo Sbaraglia) otthagyja Mónica (Aitana Sánchez-Gijón), aki húsz éven keresztül odaadó, tökéletes asszisztense, titkára, pótanyja volt.
Elsa próbál dolgozni harmadik játékfilmjén, s közben igyekszik jó barátként segíteni Patriciának (Victoria Luengo), akit megcsal a férje, s Nataliának (Milena Smit), akinek meghalt a kisfia. Elsa előbb Patriciát, majd Nataliát hívja el Lanzarotéra, egy csodálatos luxusvillába. Raúl forgatókönyve lassan alakul, ám ekkor Mónica alaposan leteremti. A nőnek a kezébe került Raúl kézirata, s fel van háborodva azon, hogy rendező barátja azokat a drámai helyzeteket írta meg, amikről tőle hallott. A kezdeti két idősík előbb lassan elmozdul, majd elkezdi egymást tükrözni, hiszen Elsa történetét Raúl írja, az íróasztala fölött ott a reklámszakkönyv is.A rengeteg nevet, történettöredéket, valljuk meg, leírva sem egyszerű követni, hát még filmnézés közben. A sztori ráadásul egy ponton túl Moebius-szalagként fonódik önmagába, az áthallások, újraértelmezések miatt egyszerűbb elengednünk, ki kicsoda, ki mivé változott az alkotói univerzumban. (S akkor az életmű e filmbe való becsillanásairól még szó sem esett.) A kritikusok egy része megpróbálja ugyan elvégezni a két világ egyértelmű megfeleltetését, de nem biztos, hogy ez az egyedül üdvözítő megoldás.
A cím hosszú ideig marad érintetlen az értelmezéstől. Sem a történettöredékek, sem az Almodóvar szerzői védjegyeként hangsúlyos jelentéssel bíró erős színek nem karácsonyiak, de keserűségük vitathatatlan. A karácsony címbe emelése egy dalnak köszönhető, társadalmi szintű kiüresítése azonban, bármilyen meglepően hangzik is, Almodóvar rejtőzködését, szemérmességét mutatja.

Azt gondolhatnánk, hogy amit Almodóvar az alkotásról el akart mondani, azt megtette a Fájdalom és dicsőségben (Dolor y gloria, 2019). Még a módszere ironikus kritikáját beleszőtte. Jacinta (Julieta Serrano), a rendező Mallo (Antonio Banderas) édesanyja a szemére hányja a fiának, hogy autofikciója során miért ír a falubelijeiről. Mallo persze csodálkozik, honnan ismeri falusi asszony létére az autofikció szót. Hát mért ne ismerné, olvas ő kritikákat, mondja az idős asszony.
A Keserű karácsonyban továbbmegy a távolításban, amit mentegetőzés formájába önt. „Muszáj forgatnom, mert megdöglök” – vallja be alteregója, Raúl, noha erős kétségei vannak, tud-e még érvényesen alkotni. A Fájdalom és dicsőség ironikus irizálású cím, a Keserű karácsony nemkülönben, hiszen éppen a karácsonyról mindössze annyi szó esik, hogy csúcsforgalom várható.
Ne dőljünk be, nem akar, talán nem is tud beavatni minket. Nem őszintézős típus, ezért is zavarja össze minden eszközzel a nyomokat. Higgyük el neki, hogy jobb, ha nem tudjuk, amit nem akar megosztani velünk.A Keserű karácsony cím úgy tesz, mintha kimondana valamit, aztán a filmben elhallgatja, a francia cím pedig (Autofiction) utalás a Fájdalom és dicsőség-beli párbeszédre. E látszatra egyértelműen vallomásos címek mögé Almodóvar túltekert dramaturgiai konstrukciót épít, amelynek révén a biztonságos(nak tűnő) távolba tolja mindazt, amiről olyan sokat tud: a sebzettséget, a kapcsolatok összetettségét, a személyiség határait, összességében az igen színes, erős életet.
Úgy tesz, mintha a saját titkait árulná el, egyes kritikusok küldenék is menten nyugdíjba, mi azonban ne üljünk fel egy ilyen egyszerű trükknek. Amíg egy alkotó képes öniróniára, addig nem merült ki az alkotói vénája. Mert most végre megtudtuk tőle, mi a kultfilm: az, amit senki nem néz meg, aztán páran elkezdenek rajongani érte, és elkezdik terjeszteni, hogy mekkora nagy dolog. Aztán divat lesz belőle, és bumm.Almodóvar ironikus távolítása azt is elfedi, hogy az alkotás jóval több fájdalom, mint amennyi dicsőség. Nem tehető megfontolás tárgyává, megéri-e, hiszen gyógyíthatatlan függést hoz létre. Akkor is ezt kell tennie, ha nálánál kevesebben tudják jobban azt, hogy a filmvilág ipar, a legkeményebb és legkegyetlenebb piacok egyike, minden szívfájdalom vagy empátia nélkül mér és mérlegel, skrupulusok nélkül emel föl és hajít el, s persze az összes többi fokozat e kettő között.Mert mivel mérhetjük egy filmrendező értékét? Mi az a visszajelzés, amit mind a közönség, mind az érintett érvényesnek fogad el? Ha az Oscar a mérce, akkor a Beszélj hozzá (Hable con ella, 2002)-nak kellene elvben Pedro Almodóvar legjobb filmjének lennie. A pontosabb becsléshez legalább egy tényezőt szükséges még figyelembe vennünk: az átfutási időt, ami alatt az alkotó ismertté válik. Almodóvar első átütő sikere, az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén (1988) előtt már megcsinálta mind a Matadort (1986), mind a Mit tettem, hogy ezt érdemlem? (1984)-t.
Mondanunk sem kell, hogy mind ezek, mind az egészen korai amatőrfilmjei utólag mennyire felértékelődtek a világhírt követően. Persze kritikusai legalább húsz éve pályája hanyatlásáról írnak, s nem figyeltek föl arra (sem), hogy az annyira lesajnált Szeretők, utazók (Los amantes pasajeros, 2013) Spanyolország-allegória, pályaösszegzés. „Pedro, inkább menjél el hímezni (érted?!) – úgy legalább a hírnevedből megmarad valamennyi.”- szólította föl a kritikus, akit csak az erősen no comment jelleg érzékeltetéséül idézünk.

A kritikákból ugyanakkor sajnálatosan rendre kimarad, hogy Almodóvarra pályája legelejétől jellemző a szerzői önreflexió, az öntükröző szerkesztést pedig a Rossz nevelés (La mala educación, 2004) óta csaknem minden filmjében láthattuk. Úgyhogy van ott még titok, ahol ez volt.
Almodóvarnál az a rendkívüli, ha nincs semmi rendkívüli. De mivel megszoktuk tőle az erős színeket, erős érzelmeket, folyton élünk a gyanúperrel, hogy mikor jön. És ha nem jön, furcsán érezzük magunkat, még azt is gondolhatjuk, jé, megöregedett, megbölcsült. Szívből reméljük, hogy ez még jó ideig várat magára.

Almodóvar az alternatív szcénából indulva vált spanyol nemzeti ikonná, az ő nevéhez is köthető a spanyol film 1990-es években indult világsikere. Az azonban biztosra vehető, hogy intézményesüléséhez soha nem fog felállni semmilyen posztamensre sem. Ennek indoklására csak egyetlen példa, három zenei linkkel.

A Resistiré a Kötözz meg és ölelj! (¡Átame!, 1989) végén