
Az átváltozás szabadsága
A Keserű karácsony megítélése azon múlik, mennyire tudjuk magunkévá tenni azt az aforizmát, hogy mindenki a maga szintjén nélkülözik. Élvezeti értéke pedig azon, mennyire ismerjük Almodóvar világát.
A sorrend nem véletlen. Aki legújabb filmje témájára, egy korosodó filmrendező alkotói nehézségeire first world problemként tekint, nehezen, vagy egyáltalán nem talál utat hozzá. S mit kap Almodóvartól az, aki frissen ismerkedik vele? Keveset, hiszen nem lehet birtokában a rendező fél évszázada épített univerzumában való tájékozódáshoz szükséges iránytűnek, így óhatatlanul a történetre fog koncentrálni. Az pedig értelmiségi sztori, dramaturgiailag túlbonyolított ugyan, de a rétegek, utalások, tükröződések lehántása után átlátszóan soványka marad.
Elsa próbál dolgozni harmadik játékfilmjén, s közben igyekszik jó barátként segíteni Patriciának (Victoria Luengo), akit megcsal a férje, s Nataliának (Milena Smit), akinek meghalt a kisfia. Elsa előbb Patriciát, majd Nataliát hívja el Lanzarotéra, egy csodálatos luxusvillába. Raúl forgatókönyve lassan alakul, ám ekkor Mónica alaposan leteremti. A nőnek a kezébe került Raúl kézirata, s fel van háborodva azon, hogy rendező barátja azokat a drámai helyzeteket írta meg, amikről tőle hallott. A kezdeti két idősík előbb lassan elmozdul, majd elkezdi egymást tükrözni, hiszen Elsa történetét Raúl írja, az íróasztala fölött ott a reklámszakkönyv is.
A cím hosszú ideig marad érintetlen az értelmezéstől. Sem a történettöredékek, sem az Almodóvar szerzői védjegyeként hangsúlyos jelentéssel bíró erős színek nem karácsonyiak, de keserűségük vitathatatlan. A karácsony címbe emelése egy dalnak köszönhető, társadalmi szintű kiüresítése azonban, bármilyen meglepően hangzik is, Almodóvar rejtőzködését, szemérmességét mutatja.
Azt gondolhatnánk, hogy amit Almodóvar az alkotásról el akart mondani, azt megtette a Fájdalom és dicsőségben (Dolor y gloria, 2019). Még a módszere ironikus kritikáját beleszőtte. Jacinta (Julieta Serrano), a rendező Mallo (Antonio Banderas) édesanyja a szemére hányja a fiának, hogy autofikciója során miért ír a falubelijeiről. Mallo persze csodálkozik, honnan ismeri falusi asszony létére az autofikció szót. Hát mért ne ismerné, olvas ő kritikákat, mondja az idős asszony.
A Keserű karácsonyban továbbmegy a távolításban, amit mentegetőzés formájába önt. „Muszáj forgatnom, mert megdöglök” – vallja be alteregója, Raúl, noha erős kétségei vannak, tud-e még érvényesen alkotni. A Fájdalom és dicsőség ironikus irizálású cím, a Keserű karácsony nemkülönben, hiszen éppen a karácsonyról mindössze annyi szó esik, hogy csúcsforgalom várható.
Ne dőljünk be, nem akar, talán nem is tud beavatni minket. Nem őszintézős típus, ezért is zavarja össze minden eszközzel a nyomokat. Higgyük el neki, hogy jobb, ha nem tudjuk, amit nem akar megosztani velünk.
Úgy tesz, mintha a saját titkait árulná el, egyes kritikusok küldenék is menten nyugdíjba, mi azonban ne üljünk fel egy ilyen egyszerű trükknek. Amíg egy alkotó képes öniróniára, addig nem merült ki az alkotói vénája. Mert most végre megtudtuk tőle, mi a kultfilm: az, amit senki nem néz meg, aztán páran elkezdenek rajongani érte, és elkezdik terjeszteni, hogy mekkora nagy dolog. Aztán divat lesz belőle, és bumm.

Mondanunk sem kell, hogy mind ezek, mind az egészen korai amatőrfilmjei utólag mennyire felértékelődtek a világhírt követően. Persze kritikusai legalább húsz éve pályája hanyatlásáról írnak, s nem figyeltek föl arra (sem), hogy az annyira lesajnált Szeretők, utazók (Los amantes pasajeros, 2013) Spanyolország-allegória, pályaösszegzés. „Pedro, inkább menjél el hímezni (érted?!) – úgy legalább a hírnevedből megmarad valamennyi.”- szólította föl a kritikus, akit csak az erősen no comment jelleg érzékeltetéséül idézünk.
A kritikákból ugyanakkor sajnálatosan rendre kimarad, hogy Almodóvarra pályája legelejétől jellemző a szerzői önreflexió, az öntükröző szerkesztést pedig a Rossz nevelés (La mala educación, 2004) óta csaknem minden filmjében láthattuk. Úgyhogy van ott még titok, ahol ez volt.
Almodóvarnál az a rendkívüli, ha nincs semmi rendkívüli. De mivel megszoktuk tőle az erős színeket, erős érzelmeket, folyton élünk a gyanúperrel, hogy mikor jön. És ha nem jön, furcsán érezzük magunkat, még azt is gondolhatjuk, jé, megöregedett, megbölcsült. Szívből reméljük, hogy ez még jó ideig várat magára.
Almodóvar az alternatív szcénából indulva vált spanyol nemzeti ikonná, az ő nevéhez is köthető a spanyol film 1990-es években indult világsikere. Az azonban biztosra vehető, hogy intézményesüléséhez soha nem fog felállni semmilyen posztamensre sem. Ennek indoklására csak egyetlen példa, három zenei linkkel.
A Resistiré a Kötözz meg és ölelj! (¡Átame!, 1989) végén
A Resistiré a Dúo Dinámico előadásában, a film képeivel
Védekezés a Covid ellen: spanyol zenészek adják elő a Resistirét, 2020. Érdemes a kommenteket elolvasni, igaz, nehéz volna mind a 43 ezret…


