Fejlesztő, Kiadó: Capcom; Platform: PC, PS5, Xbox Series X|S
Újabb régi cím tért vissza és egész nyugodtan kijelenthetjük, hogy az Omimusha: Way of the Sword nem csak a létszámot akarja növelni.
A Capcomnak sok jó és/vagy népszerű franchise-a van, azonban az Onimusháról jó rég nem hallhattunk. Pedig a négy részt is számláló sorozat kifejezetten sikeres volt a PlayStation 2 korszakban (egészen a 2006-os Dawn of Dreams-ig, ami már nem annyira), a szamurájos Resiként “csúfolt” (zombik helyett démonok) játék a kezdeti zrikálást ellenére hamar nagyot ment, nem véletlenül adták egymásnak a kilincset a folytatások. Olyannyira, hogy a harmadik epizódban már Jean Reno is vendégszerepelt, amit meg kell valljam a mai napig nem teljesen értek. Ezzel el is árultam, hogy annyira nem voltam sosem a széria elkötelezett híve, mindegyik részbe belekezdtem, de aztán ott is hagytam őket, hogy majd valamikor folytatom (de az sosem jött el).
A japánok húsz esztendő elteltével most elérkezettnek látták az időt, hogy újra előszedjék a sorozatot, de mivel több nemzedék is felcseperedett, gyakorlatilag majdnem hogy újra meg kell ismertetni azt a néppel. Mindez egy klasszikus reboot megoldásnak kedvez, kicsit zárójelbe téve a megjelent négy epizódot (nem kell ismerni azokat és sztorijukat), de ugyanakkor tisztelve az alapanyagot és a régi rajongókat is bevonzva. Továbbá az Omimusha: Way of the Sword felhasználja a zsáner és rokon műfajok elmúlt években született legjobb vívmányait is – így azt gondoltam, ezt nekem is érdemes megvizslatni.
A történet egy nagyon ütős és hangulatos bevezetővel indít, ahol megismerhetjük az “új” hőst, Miyamoto Musashit (a gondolatjelek annak szólnak, hogy egy legendás japán történelmi személyiségről van szó). A kellőképpen izgalmas, laza és vicces kardforgató azonban bármennyire is menő, rögtön a pár perces ismerkedés során jobb létre szenderül – a jelentős túlerő ellen az ő zsenialitása sem érhet sokat. A menekülést(!) a helyzetből csakis az jelentheti, hogy a kap a kezére egy méretes fémkesztyűt (Oni Gauntlet), ami földöntúli erővel ruházza fel, s cserébe segítenie kell a Kiotó kizsákmányolására és amúgy világuralomra törő pokoli (szó szerint) főgonosznak és démon seregének a felszámolásában. A sztorit csak színesíti, hogy régi riválisa, Ganrjú is hasonló lehetőséget kap, így kettejük csatározása is meghatározó lesz a történet során.
Musashinak bármennyire nincs ínyére a helyzet, kénytelen-kelletlen használja a kínálkozó alkalmat és az eszköz erejét (még ha annak “lakójával” nem feltétlenül jön ki kezdetben). A harcok során felkoncolt ellenfelekből kiáramló energiát is ennek segítségével szívhatjuk magunkba – a kék gömböcök a kesztyű speciális képességeit táplálják, a sárgákkal az energiánkat tölthetjük vissza, a pirosak pedig a vásárlásokkor jönnek majd jól. Apropó fejlesztések: magát a karaktert nem, de fegyverünket, ruházatunkat tudjuk pimpelni az erre alkalmas pontokon (ehhez azonban sok más, küzdelmek vagy fejtörők során begyűjthető egyéb nyersanyagokra is szükség lesz).
Az Omimusha: Way of the Sword harcrendszere sok ismerős elemet tartalmaz, de sértő lenne azt mondani, hogy lekopírozta korunk nagyobb sikereinek jó megoldásait. Itt is középpontban vannak a kitérésre és hárításra alapuló megmozdulások, ám a lényeg pont az ami ezután következik. Van lehetőség ugyanis viszontcsapásokra, de le is gyengíthetjük az ez ellenfelek állóképességét. A közös pont, hogy gyors időzítésre és pontos reflexekre lesz szükségünk, sokkal többre megyünk így, mint puszta gombnyomkodással. Részemről nem is igazán volt sikerélményem, kifejezetten nehéznek éreztem a játékot. Még úgy is, hogy a nehézséget a Story módra vettem vissza néhány óra után, de ez is inkább csak a sima ellenfelek ellenében segített, a bossok maradtak ugyanolyan izzasztóak.
Bár a cím elárulja, hogy a kaland során a kardunk kapja a főszerepet, hősünknek akad egy másik fegyvere, egy íj is. Ennek azonban inkább csak mellékszerep jut, a máshogy elérhetetlen ellenséges íjászokat szedhetjük le vele, a főellenfelek speckó támadásait háríthatjuk, illetve pár fejtörőnél is jól jöhet. A fősodor mellett ugyanis kapunk mellékküldetéseket is. Ezt úgy kell elképzelni, hogy Kiotó nem megszállt részében van egy főhadiszállásunk és onnan megyünk időnként, semi open world szerűen ezekre az extra küldetésekre (melyek leginkább irányított, lineáris pályákat jelentenek). Klasszikus platform elemek (ugrás, guggolás, kúszás) nincsenek, így tényleg eléggé be vagyunk korlátozva ezen szegmensek során, de a gyakorlat, valamint például a játék vége felé megnyíló falon futás lehetősége azért segít jobb beleélést teremteni.
Ezen részek viszont ennek ellenére is érezhetően az Omimusha: Way of the Sword gyengébb pontjait jelentik (sajnos grafikailag és pályatervezésben egyaránt). Kicsit azt lehet érezni, hogy időhúzásnak és a játékidő megnövelése gyanánt lettek bepászítva, ugyanakkor a kevésbé gyakorlott kardmesterek (jelen!) azért örülhetnek, mert extra lehetőség ez a képességek és eszközök fejlesztésére, vagyis grindolásra. Mondjuk a normál helyszíneken újratermelődő ellenfeleket ezzel együtt sem feltétlenül élveztem, de inkább volt kínos pár főellenfél újbóli, erősebb formában történő visszahozása (pláne, ha nem épp szép emlékként őrizve épphogy csak le tudtuk győzni).
A pro és kontra érvek ellenére azt kell mondjam, hogy érdemes volt két évtized távlatából leporolni a franchise-t és az Omimusha: Way of the Sword a 25-30 órás játékidejével remek szórakozást nyújt, de azért a gyengébb idegzetűek készítsenek be pár nyugtatót is a komolyabb harcok utánra (vagy eléjük). S hogyan tovább ezek után? Ha kellőképp sikeres a fogadtatás, készülhet új rész nyilván, illetve maradt még két felújítandó epizód (az első rész újrája 2018-ban, a második meg tavaly érkezett). Alighanem mindkettőre lehet majd kereslet.
(A tesztkódot a CENEGA Hungary Kft. biztosította.)
Legutóbb ezt teszteltük:
