Kiválasztottak (Sacrifice), rendezte: Romain Gavras, szereplők: Chris Evans, Anya Taylor-Joy, Salma Hayek, Vincent Cassel, angol-görög-amerikai akciófilm, 103 perc, 2025., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Semmi hatalmat senkinek!
Nem, az eredetileg Sacrifice címet viselő film nem Elton John híres számának nagyvászonra megálmodott adaptációja, hanem egy polgárpukkasztó alkotás, amit sokan inkább blöffnek fognak tartani. A klasszikus sci-fiket idéző helyszínen, designer ruhákban pózoló, kiüresedett életű emberek vulkánba ugrálós története több, mint zavarba ejtő és igazán ott működik jól, ahol bátran beint mindenkinek. A Fehér Lótusz, A menü, valamint Yorgos Lanthimos gyomorrontásos képzelgéseit magába sűrítő Kiválasztottak a következetlensége folytán írja ki magát az emlékezetes mozifilmek sorából, de azért vannak jó pillanatai. 
Miután eretnek nézetei miatt a tudóstársadalom kiveti magából a vulkanológus Gunnart (John Malkovich), az egy görög szigetre vonul vissza, ahol családot, illetve a vele szimpatizáló skandináv kollégákkal együtt közösséget alapít. Az eredmény egy, a társadalmi normáktól elszakadt, zárt és szektaszerű mikro-univerzum, amely tökéletes táptalajt biztosít Romain Gavras rendezőnek ahhoz, hogy szabadjára engedje a vizuális fétiseit. Gunnar nagyobbik lánya, a radikális Joan (Anya Taylor-Joy) és testvérei ugyanis egy vulkáni próféciától vezérelve elhatározzák, hogy egy jótékonysági gála résztvevőinek emberáldozatával tisztítják meg a Földet. A túszdrámába belekeveredik az egzisztenciális válságban lévő akciósztár, Mike Tyler (Chris Evans), a jéghideg techmilliárdos, Ben Bracken (Vincent Cassel), valamint a táncoslány Katie (Ambika Mod).
Romain Gavras neve a hazai mozinézők számára a Tied a világ (2018) című filmje után lehet ismerős, ami az előzetes várakozások – a neves szereplőgárda, a minőségi szinkronhangok és Fluor Tomi magyar szövege – ellenére sajnos hamar kikopott a magyar mozikból. Következő nagy dobása, a vizuálisan zseniális Athéna (2022) már közvetlenül a Netflixen landolt, pedig a nagyvásznat is simán elbírta volna, ráadásul Velencében Arany Oroszlánra is jelölték.
Ez a két alkotás jól mutatta, hogy az egyéni látásmódjáról ismert forgatókönyvíró-rendező – aki a zenei- és a reklámiparban vetette meg a lábát, olyan nevekkel és márkákkal dolgozva, mint JAY-Z, Kanye West, a Dior, az Adidas, a Powerade vagy a Louis Vuitton – képes a grandiózus formát tartalommal megtölteni. Míg az Athéna a lélegzetelállító, vágás nélkülinek ható jeleneteit egy kőkemény és logikus családi-társadalmi tragédia szolgálatába állította, addig a Kiválasztottak esetében a korábbi nyers, húsbavágó realizmust sajnos felváltotta a steril, túlesztétizált és fókuszát vesztett videóklipes dizájn.
A film azon jelenete, ahol Charli XCX poptársként színpadra lép, hogy előadja Cerrone 1977-es diszkóklasszikusát, a Supernature-t, a mozi vitathatatlan csúcspontja. Ez a szekvencia tökéletes sűrítménye Romain Gavras videóklipes múltjának és rendezői zsenialitásának: a zene lüktetése, a pazarul megkoreografált látvány és a villódzó fények hibátlanul olvadnak egybe, mielőtt az öko-terroristák rajtaütnének az elit gáláján. A dal ráadásul mélyebb réteget is ad a filmnek. A „Supernature” sci-fi ihlette dalszövege a természet fellázadásáról és az emberiség ellen forduló szörnyekről szól, ami tűpontosan rímel a történet radikális klímavédelmi és apokaliptikus motívumaira.
Érdekesség, hogy a szám a filmtörténetben nem először kap kulcsszerepet: ugyanez a hipnotikus Cerrone-sláger dübörög Gaspar Noé francia kult-rendező Climax (2018) című alkotásának abban az ikonikus, nyitó táncjelenetében is, ahol a táncosok eksztatikus mozdulatai előrevetítik a későbbi, LSD-fűtötte rémálmot. Gavras ezzel a zenei választással nemcsak a saját gyökerei, hanem rendezőtársa előtt is stílusosan tiszteleg.
A látványért felelős stáb nem spórolt az energiával, a film minden egyes jelenete egy különálló képzőművészeti alkotás. Gavras úgy bánik a kamerával, mintha egy ecset lenne, amivel a legvadabb fantáziáit festi fel. A film minden egyes képkockája mögött ott van az a fajta magabiztos, pimasz rendezői kézjegy, ami miatt egyszerűen képtelenség levenni a szemet a vászonról. A koszos, földalatti neonfények és a high-society steril csillogása olyan vizuális ritmust adnak a filmnek, amitől a néző azonnal transzba esik. Legyen szó egy feszült tömegjelenetről vagy egy elegáns luxusparti széteséséről, a kamera olyan eleganciával siklik a szereplők között, hogy a pusztítás is gyönyörűnek hat.
A soundtrack sem csupán háttérzaj, hanem a film igazi motorja és ritmusa. A zene konkrétan fizikai hatást gyakorol a nézőre. Az elektronikus ütemek milliméter pontosan együtt élnek a vágásokkal, így a feszültebb pillanatokban a basszus közvetlenül a mellkasodban dübörög. Gavras nem tudja (és nem is akarja) letagadni klipes múltját; a zene és a kép fúziója többször is tiszta, katartikus audiovizuális élménnyé emeli a jeleneteket.
Amilyen magabiztos a film technikailag, olyan bizonytalan lábakon áll, amikor történetet kellene mesélnie. Bármennyire is lenyűgöző a csomagolás, a görög szigeten berendezett utópia forgatókönyve sajnos útközben teljesen elveszíti az iránytűt és a karakterek belső drámáját pszichológiai okok helyett tisztán esztétikai célok vezérlik. A forgatókönyv sajnos úgy viselkedik, mint egy figyelemzavaros tinédzser. A mozi egyszerre akar görbe tükröt tartani a modern celebkultúrának, a radikális klímavédőknek és a hatalmi elitnek. Mivel mindenkibe belemar egy kicsit, a végére senkit sem sebez meg igazán. Amikor legördül a stáblista, ember legyen a talpán, aki megmondja, mi volt a költő üzenete. A film annyira fél állást foglalni, hogy a végére teljesen elmaszatolja a saját morális tanulságát a nagy robbanások és a csillogás közepette.
A vizuális történetmesélés és a narratív logika örök harcában a film egy rendkívül radikális álláspontot képvisel: itt a kép nem kiszolgálja a történetet, hanem konkrétan maga alá gyűri azt. Romain Gavras filmjében a stílus nem csupán egy réteg a sztorin, hanem maga a tartalom. A film legnagyobb logikai problémája, hogy a karakterek belső drámáját és döntéseit nem pszichológiai okok, hanem esztétikai célok vezérlik.
Amikor a szereplők meghoznak egy látszólag teljesen irracionális döntést, arra a forgatókönyv nem ad magyarázatot. A magyarázat maga a kép: a rendezőnek szüksége volt egy olyan beállításra, ahol a szereplő sziluettje tökéletesen mutat a lángoló háttér előtt vagy ahol a neonfény éppen a megfelelő szögben esik az arcára. Ez a megközelítés a klasszikus történetmesélés felől nézve lustaság, a modern videóklip-esztétika felől nézve viszont tudatos koncepció. Gavras abból indul ki, hogy az érzelmi és érzéki sokk erősebb hatást vált ki a nézőből, mint az, ha patikamérlegen kiszámolt indítékokat kapunk.
A film erkölcsi és társadalmi zavarodottsága is pontosan ebből a látványorientáltságból fakad. Mivel a rendező zseniálisan tud tömegeket, lázadást, luxust és pusztítást fényképezni, minden egyes oldalt egyformán vonzónak és stílusosnak mutat be. A radikális klímavédők akciói nem a morális igazságuk miatt hatnak a nézőre, hanem azért, mert a tüntetéseik koreográfiája elképesztően menő. A gazdag elit zárt világa nem a romlottsága miatt taszít, hanem a steril, high-tech luxusa miatt nyűgöz le.
Mivel a film mindenből a leginkább fotogén, leginkább pulzáló verziót akarja megmutatni, képtelenné válik az állásfoglalásra. Nem lehet egyszerre mély kritikát megfogalmazni a celebkultúráról úgy, hogy közben a film maga is a celebkultúra legfelszínesebb vizuális eszközeivel akar elkápráztatni.
Ha elfogadjuk, hogy ez a film nem egy megfejtendő puzzle, hanem egy absztrakt, kétórás audiovizuális utazás, akkor a logikai bakik máris megbocsáthatóvá válnak. A zene és a kép fúziója olyan áramlatot hoz létre, ami egyszerűen átgázol az intellektuális ellenállásunkon. Ha viszont a film az első harminc percben elhiteti velünk, hogy egy komoly társadalmi szatírát nézünk (mert bizony elhiteti), a néző joggal várja el, hogy a szálak fussanak össze valahova. Amikor ez elmarad, a látvány hirtelen üres pózolásnak, a logikátlanság pedig a néző arculcsapásának tűnhet. A film legnagyobb paradoxonja, hogy miközben a tartalom szintjén a modern világ kiüresedettségét és a látszatot kritizálja, a forma szintjén pontosan ugyanerre a látszatra és üres csillogásra épít.
A sztárparádé úgyszintén remekül mutat a dizájnos jelmezekben, de a karaktereik döntéseit sokszor semmilyen belső logika nem indokolja. Gyakran érezni, hogy a szereplők csak azért tesznek meg dolgokat, mert az adott beállítás jól mutat a monitoron. A neves színészgárda elsősorban azért impotens, mert a forgatókönyv nem hús-vér karaktereket, hanem csupán élő kellékeket biztosít számukra. Gavras rendezésében a színészek nem játszanak, hanem pózolnak, azaz a zseniális beállítások és a vizuális kompozíciók sokkal fontosabbak, mint a valódi emberi interakciók vagy a karakterfejlődés. Mivel a figurák motivációi a logikátlanság miatt teljesen megalapozatlanok, a sztárok tehetsége és karizmája elveszik a talmi csillogásban, így képtelenek érzelmi támpontot nyújtani a nézőnek.
A Kiválasztottak végeredményben olyan, mint egy méregdrága high-tech buli, ahol a sztár DJ zseniális, a fények hipnotizálóak, de a házigazda a parti felénél elfelejti, miért is hívott össze minket. Romain Gavras mozija egy olyan audiovizuális cunami, ami letépi a fejed, miközben a történetmesélés logikáját lazán besöpri a szőnyeg alá. Egy audiovizuális mestermű, amit kizárólag a legnagyobb vásznon, dübörgő hangfalak mellett érdemes átélni. Ha képes vagy kikapcsolni a racionális énedet, és elengeded a következetes történetvezetést, az év talán legszórakoztatóbb és legstílusosabb utazásában lesz részed. Ha viszont a logikai láncolatot és a tiszta üzeneteket keresed, a stáblista alatt zavartan fogod vakarni a fejed, amiért egyszerre próbál zseniális vizuális műalkotás és mély társadalmi szatíra lenni, de végül a stílus és a tartalom bizonytalan kimenetelű harcává válik.
