Átkozott boszorkák 2 (Practical magic 2), rendezte: Susanne Bier, szereplők: Sandra Bullock, Nicole Kidman, Joey King, Maisie Williams, amerikai romantikus vígjáték, 130 perc, 2026., 12 éven aluliaknak nem ajánlott!
Boszorkányos visszatérés?
28 évvel az első bűbájos találkozás után visszatérnek a boszorkányok, hogy ismét egy kis varázslatot, romantikát és természetesen némi családi átkot csempésszenek a mozivászonra. Az Átkozott boszorkák 2. nagy visszatérése egyszerre épít a régi emlékekre és próbálja bizonyítani, hogy a mágia még ennyi év után sem ment ki a divatból. Nem tökéletes, de nem is sújtja átok.
Vannak filmek, melyek a bemutatásakor még senki sem sejti, hogy egyszer kultusz övezi majd őket. Az 1998-as Átkozott boszorkák pontosan ilyen. Alice Hoffman regényének Hollywood által alaposan átformált változata annak idején nem lett elsöprő siker, az évek során azonban Sandra Bullock és Nicole Kidman boszorkánytestvérpárja, a viktoriánus ház, a margarita illatú éjszakák, a romantika, a fekete humor és az enyhén giccses, de annál szerethetőbb hangulat olyan eleggyé állt össze, amelynek rajongói generációkon át örökítették tovább a varázsigét.
Ha Hollywood valamiben igazán jó, az a felismerés, hogy amit egyszer megszerettünk, azt érdemes újra elővenni. A régi filmek folytatásának divatja – legyen szó harminc évvel ezelőtti akcióhősökről, kultikus vígjátékokról vagy éppen boszorkányokról – ezért korántsem véletlen. A közönség már ismeri a szereplőket, kötődik hozzájuk, és a nosztalgia önmagában képes jegyet váltani. Az Átkozott boszorkák 2. pedig különösen kényelmes helyzetből indul, amiért nem egy filmet kell megszerettetni velünk, hanem egy régi szerelmet kell újra felidézni.
Az első részben Sally és Gillian Owens, a boszorkánycsalád két merőben különböző természetű lánya próbálja elkerülni a családjukat sújtó átkot. Az Owens asszonyok sorsának része ugyanis, hogy akit igazán megszeretnek, azt végül elveszítik. Gillian viharos kapcsolata egy erőszakos férfival, Jimmy Angelovval végül összehozza a két testvért, akiknek egy halott feltámasztása, némi fekete mágia és egy igazi boszorkányos családi összefogás után sikerül szembeszállniuk az örökségükkel. A történet végén pedig úgy tűnik, hogy az átok megtört, Sally pedig Gary Hallet oldalán végre megkaphatja azt a boldog befejezést, amelyre egész életében várt.
Ha viszont az átok tényleg megtört, akkor nincs minek újra megtörni, a folytatás ezért kénytelen egy meglehetősen fájdalmas dramaturgiai trükkhöz folyamodni. Sally boldogsága nem tart örökké, Gary meghal, és az Owens család ismét kénytelen szembenézni azzal, amit egyszer már lezártnak hittünk. Ez ugyan érthető történetvezetési döntés, de közben kissé olyan érzést kelt, mintha a forgatókönyv visszamenne az első rész végére, kihúzná a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” részt, majd közölné, bocs, nem gondoltuk komolyan.
A folytatás ráadásul Alice Hoffman későbbi, The Book of Magic című regényéből merít, de korántsem szolgai módon. Már az első Átkozott boszorkák is meglehetősen szabadon bánt az alapanyaggal. Hoffman könyve jóval komorabb, melankolikusabb és családközpontúbb világot épít, míg a film már az első alkalommal a romantikát, a humort, a látványt és a boszorkányság játékos oldalát helyezte előtérbe.
A második résznek így tulajdonképpen két örökséget kell egyszerre továbbvinnie, az írónő világát és azt a filmvilágot, amelyet Hollywood az első epizóddal létrehozott. Ez pedig nem mindig könnyű feladat. A könyvhöz képest több szereplő, motiváció és történetszál módosul, miközben a filmes folytatásnak az első rész saját mitológiájával is számolnia kell. Különösen az átok kérdése válik ebből a szempontból kényelmetlen örökséggé.
A film viszont így túl sok mindent akar egyszerre elmesélni. A több mint kétórás játékidő alatt sorra nyílnak meg az új történetszálak, miközben nem mindegyik kap elegendő figyelmet. Egyes új karakterek inkább funkciónak tűnnek, mint valódi személyiséggel rendelkező szereplőknek, a cselekmény pedig időnként elveszíti a fókuszt. Mintha a készítők attól tartottak volna, hogy ha egyetlen percig nem történik valami mágikus, romantikus vagy nosztalgikus, akkor a néző esetleg rájön, hogy tulajdonképpen egy nagyon egyszerű történetet néz.
Átkozott boszorkák 2. talán túlságosan is tudja, hogy mit várunk tőle. Megkapjuk az ismerős házat, az ismerős arcokat, a boszorkányos kellékeket, a családi mágiát, a humort, a régi emlékekre építő pillanatokat. Csakhogy ami az első filmben természetesen alakult ki, az itt néha inkább kötelező gyakorlatnak érződik. Mintha a film gondosan kipipálná a saját nosztalgia-listáját: régi szereplő – megvan; ismerős poén – megvan, boszorkányság – természetesen, múltidézés – minden mennyiségben.
Mégis van valami, ami miatt nehéz igazán haragudni rá. Ez pedig elsősorban Sandra Bullock és Nicole Kidman. A két színésznő között még mindig működik az a különös kémia, amely az első filmet is annyira szerethetővé tette. Láthatóan élvezik, hogy újra Sally és Gillian bőrébe bújhatnak, és sokszor nem is maga a történet, hanem az ő jelenlétük tartja egyben a filmet. A humor is akkor működik a legjobban, amikor nem akar görcsösen vicces lenni, hanem egyszerűen hagyja, hogy a két testvér eltérő személyisége egymásnak feszülhessen.
De mit érne egy ilyen boszorkányos nosztalgiabomba a két nagynéni, Frances és Jet nélkül? Dianne Wiest és Stockard Channing visszatérése igazi szívmelengető jutalom, ráadásul láthatóan ugyanolyan kedves játékossággal lubickolnak a szerepeikben, mintha nem is telt volna el huszonnyolc év, legfeljebb a varázspálca lett kissé porosabb.
A film ügyesen rájátszik a régi idők hangulatára, miközben bemutatja az új generációt is: a két fiatal boszorkányt Joey King és Maisie Williams alakítja, akiket aligha kell bemutatni, hiszen előbbit a The Kissing Booth és a The Act, utóbbit pedig a Trónok harca Arya Starkjaként ismerhettük meg. A szerepek újraosztása ugyanakkor különösen pikáns, hiszen King Evan Rachel Wood egykori szerepét, Kylie-t veszi át, Wood pedig nem éppen pezsgővel koccintott a hírre, miután elmondása szerint még ő maga is jelezte, hogy szívesen visszatérne, akár egyetlen jelenetre is. King és Williams között működik a boszorkánykémia, meggyőzően hozzák az új generációt, van köztük játékos összhang és szerencsére nem érződik úgy, mintha két, egymás mellé véletlenszerűen odapottyantott varázslótanoncról lenne szó, vagyis a seprűt ezúttal jó helyre parkolták.
Lehet vitatkozni a forgatókönyvvel, lehet hiányolni az első rész feszesebb dramaturgiáját, lehet szemére vetni a folytatásnak, hogy túlságosan a múltból él. De amikor megszólal a zene, feltűnik az Owens-ház, együtt látjuk Sallyt és Gillian-t és újra belépünk ebbe a kissé poros, kissé gótikus, kissé romantikus boszorkányvilágba, akkor működni kezd valami, amit nem lehet forgatókönyvvel vagy pontszámokkal igazán megmérni (de azért megpróbáljuk).
Az Átkozott boszorkák 2 nem azért szerethető, mert sikerült pontosan megismételnie az első rész varázsát. Nem is sikerült. A történet kevésbé meglepő, a forgatókönyv egyenetlenebb, néhány mellékszereplő pedig méltatlanul kevés teret kap. A film időnként túlságosan kapaszkodik a múltba, és néha inkább emlékeztet arra, hogy mit szerettünk régen, mintsem valami igazán újat adna. De talán éppen ezért működik.
Ez nem egy új „kultfilm” születésének története, hanem egy régi kultfilmhez való visszatérés. Olyan, mint amikor évekkel később előkerül egy régi kazetta, amelyről pontosan tudjuk, hogy a film valószínűleg már nem lesz olyan jó, mint amilyennek annak idején láttuk. Aztán elindítjuk, és az első néhány perc után rájövünk, nem is feltétlenül a filmet hiányoltuk, hanem azt, amit mellette éreztünk.
És ebből a szempontból az Átkozott boszorkák 2 még mindig tud varázsolni. Nem hibátlanul, nem különösebben újszerűen, de Sandra Bullockkal, Nicole Kidmannel, néhány jól időzített poénnal és jó adag nosztalgiával éppen annyira, hogy a végén ne akarjuk elátkozni. Sőt, talán még egy margarita is belefér.
