Száz év magány (Cien años de Soledad), kolumbiai sorozat, műfaj: mágikus realizmus, 2026, alapmű: Gabriel García Márquez/Száz év magány, 1968, rendezők: Laura Mora és Carlos Moreno, forgatókönyvírók: María Camila Arias, Natalia Santa, Camila Brugés, operatőr: James L. Brown, zene: Juancho Valencia és Camilo Sanabria, szereplők: Claudio Cataño, Susana Morales, Marco González, Julián Román, Viña Machado, narrátor: Jesús Reyes, 2. évad, 8 epizód, játékidő: 60–68 perc Netflix
…hangyák falják fel az utolsót
A jó dolgokra várni kell, tartja a mondás, s a Száz év magány 2. etapja igazolja, hogy bizony érdemes is. Még maga Márquez is megfilmesíthetetlen regényként aposztrofálta művét, szitokszóként húzták is rá, az alkotók azonban erre már az első évadban rácáfoltak. Másfél évvel az első nyolc epizód megjelenése után visszatértünk Macondoba, ahol az idő nem múlik, csak forog önmaga körül, s hol eső-, hol véráztatta utcáin, patinás kis házainak falai közt pusztító és önpusztító szerelmek, forradalmi eszmék, poros kis fészerekben tudomány és okkultizmus feszül egymásnak. Egy profi családfakutatót is próbára tenne levezetni a Buendíák genealógiáját. A záróévad megrázóbb, eseménydúsabb, még több névvel, még kuszább szálakkal, még több indokolatlan születéssel és annál is több értelmetlen halállal.
Akik az alapművet ismerik, tudják, hogy az idő finoman szólva sem a Buendíáknak dolgozik, ráadásul a család minden egyes generációját próbára is teszi. Megkerülhetetlen tragédiájuk mind a regényt, mind a filmet kiszámíthatóvá, baljóssá, és végtelenül szomorúvá is teszi, ugyanakkor végig fenntartja a reményt, hogy egyszer majd megszületik a család azon sarja (vagy fattya), akinek sikerül kijátszania a sorsot, vagy legalább bezárnia a kört. Talán egy regényben sem éreztem még ennyire közelinek a születésben a halált, a békében a háborút, a fejlődésben a pusztulást. Domináns képi világára az alkotók nagy hangsúlyt fektettek, egy picit talán viszi is a hátán a szintén erős sztorit, én valahogy így képzeltem el a világnak egy olyan szegletét, ahol „az idő fokozatosan megvetemedik”.
Gabriel García Márqueznek megvolt az a képessége, hogy a lehetetlen eseményeket is ugyanolyan természetesen írja le, mint a mindennapi cselekedeteket, elmosva a határokat a valóság és az irracionalitás között és e kettő elegye teszi a mágikus realizmust zavarba ejtően lenyűgözővé, Márquezt nemzedékének egyik legkiválóbb írójává, a Száz év magányt pedig a világirodalom alighanem legkiválóbb alkotásává.
A történet a polgárháború után veszi fel újra a fonalat. Az első évadban oly gondosan és féltve felépített Macondo nyit a világ felé: az elektromosság fényt visz az otthonokba és a fejekbe, a vasút és a banángyár megjelenésével e zárt közösség idegeneket enged magához, de a gazdasági fellendüléssel együtt pestisként üti fel a fejét a kapitalizmus jól ismert mellékhatása is, a kizsákmányolás. Az embertelen körülmények mellett a közösség felett olyan férfiak veszik át az irányítást, akik sosem tartoztak Macondohoz. Az új vezetés a gazdasági profitot a munkások emberi méltósága és egészsége fölé helyezi. A város a fejlődés álarca mögött lassan haldoklik: elveszíti identitását, míg végül idegenné válik még azok számára is, akik felépítették.
A karakterek fejlődése szempontjából a legélesebb kontrasztot Aureliano Buendía produkálja. A korábban visszahúzódó, magának való férfiból a háború keménykezű ezredest kovácsolt, beakadt forradalmi eszméi békeidőben is tovább gyötrik, de e harcot magányába zárkózva, a külvilágról szinte tudomást sem véve csak egyre inkább megkérdőjelezhető elméje vívja tovább.
„Ha Istent nem tisztelsz, tiszteld a fémeket!”
A család történetének alakulását egy újabb generáció, az ikrek (Aureliano és José Arcadio) sorsán keresztül követhetjük nyomon. José Arcadio az erőszak legkisebb formáját is elutasítva egy elszigetelt életet választva Istenben talál menedéket. Aureliano személyével viszont megjelenik a regény és a sorozat egyik legfontosabb kulcsfigurája, aki tudásra szomjazva a család sorsát őrző tekercseket tanulmányozza. Aureliano az élvezetek embere, Fernandával kötött házassága mégis mentes minden intimitástól. Fernanda a saját szabályait, arisztokratikus felfogását próbálja a családra erőltetni, s Carla Baratta alakításának köszönhetően egy olyan nő elszigeteltsége kerül felszínre, aki soha nem érezheti igazán, hogy része annak a családnak, amelybe belépett. 
Macondo fejlődik, változik, de mintha átalakulásával egyenes arányban hullana szét a Buendía család. A múltból való tanulás képtelensége átokként ül rajtuk, az egyének megismétlik tragédiáikat, lassan, de biztosan menetelve végzetük felé. E körforgásból senki sem tud szabadulni, a nevek ismétlődnek, a vágy és az elfojtás okozta feszültség és konfliktus egy generációt sem ugrik át, ugyanúgy, ahogy az elszigeteltség legkülönfélébb formái is folyton visszatérnek. A szerelmek továbbra is zaklatottak és tragikusak, előérzetek előjelzik a halált, és mintha Isten haragjaként, vagy csak valami morbid és kollektív büntetésként négy éven, tizenegy hónapon és két napon át szüntelenül esik az eső.
A drámában gazdag 2. évad talán legmegrázóbb jelenete a sztrájkoló munkások mészárlása, amelyet valós események ihlettek (1928). S ami utána történt, talán még ennél is felfoghatatlanabb: a mészárlást tagadják, holttesteket tüntetnek el, dokumentumokat manipulálnak, az áldozatok létezését is eltörlik. A magány így már nem csak az egyes karakterekre, mindenkire rátelepszik, akik e szörnyűségek részesei voltak , kollektív valóságtagadással büntetve őket.
A sorozat női karakterekben hangsúlyos 2. évadában a konvencióktól mentes vitalitás képviselője, a vallási és társadalmi elfojtás elszenvedője, a lázadás megtestesítője, az ártatlanság és a tiltott szerelem örök vesztese is helyet kap. Úrsula Iguarán továbbra is a történet erkölcsi és érzelmi középpontja, s bár a kor őt sem kíméli (fokozatosan elveszíti látását, teste gyengül), de továbbra is ő az egyetlen, aki felismeri a hibák ismétlődését.
Míg a harmadik generációra csak kevés időt áldoztak, az évad a negyedik generáció, különösen Aureliano és José Arcadio sorsának alakulására fókuszál, de az ötödik generáció is jelentős teret kap. Csak a záró epilógusban szentelnek kellő figyelmet a hatodik és hetedik generáció elemzésének, Aureliano Babiloniára és végül Aureliano Buendíára összpontosítva. Ők az utolsó leszármazottak, s rajtuk áll, hogy a családi freskón többé ne jelenjenek meg sem forradalmárok, sem feltalálók.
Vizuálisan a sorozat tartja az első rész igen magas színvonalát. A narrációért ismét hálásak lehetünk, a közvetlen idézeteknek köszönhetően a széria megőrzi irodalmi minőségét, s becsempészi azt a bizonyos harmadik dimenziót is, amely Márquez prózájából fakadt.
Akárcsak az 1. évadban, most is elveszünk a gondosan épített díszletek és jelmezek szemet gyönyörködtető varázsában. Egy apró különbség a két évad közt: itt már felütötte fejét a pusztulás, az épületeken, a bútorokon, a szöveteken, az utcákon, a természeten a hanyatlás jelei-, az embereken pedig az idő múlása látható, az alap élénk színek fokozatosan teret engednek a tompább árnyalatoknak.
De a számomra romjaiban is gyönyörű Macondot is eléri a tisztító tűz, hogy végre véget vessen egy téves lépés következményeinek, melyet a család minden egyes tagja kivétel nélkül a maga módján megfizetett, a nemzetség első tagjától az utolsóig.
