Meghívás (The Invite), rendezte: Olivia Wilde, szereplők: Olivia Wilde, Seth Rogen, Penélope Cruz, Edward Norton, amerikai vígjáték, 107 perc, 2026., korhatár: 16 év
Terek szabdalta párterápia
A Meghívás egy néhol zavarba ejtő, néhol kellemetlenül vicces, de mindenképpen fájóan ismerős estét mutat be két negyven feletti párról Seth Rogen, Penélope Cruz, Edward Norton, Olivia Wilde főszereplésével, és ez utóbbi kiváló rendezésében. 
A Meghívás ötlete nem eredeti, sőt kronologikusan ez már a hatodik feldolgozása a spanyol Szenvedélyes szomszédok (Sentimental) 2020-as filmnek, amit Cesc Gay készített. (A korábbiak: egy olasz, német, francia, cseh, orosz és egy dél-koreai.) Az történet népszerűsége könnyen magyarázható az alapötletével – két idegen házaspár egy lakásban, egy estére –, valamint ennek a könnyű adaptálásával is. Az amerikai verzióban Olivia Wilde és Seth Rogen játssza a hosszú, megfáradt házasságban élő párt, akit a hétköznapok kezdenek felőrölni. Penélope Cruz, valamint Edward Norton pedig az idegen és érdekes felső szomszédok, akiket vacsorára várnak, hátha ezzel új barátokat szereznek, vagy csak egyszerűen felrázzák/megmentik a házasságukat.
A történet nagyjából ennyi, habár természetesen közben azért jobban megismerjük a szereplőket is. Viszont cselekmény alig várható, a forgatókönyv is inkább egy színdarabra emlékeztet. Pontosabban egy kamaradrámára, amit néhol nevetve, néhol gyomorgörccsel nézhetünk, attól függően ki hol tart (ha egyáltalán) a saját párkapcsolatában. A film nem nehéz és tragikus olyan szempontból, hogy hétköznapi dolgokat mutat csak meg, de a tapasztaltak már tudhatják, hogy egy új szőnyeg vagy egy elfelejtett bevásárlás is lehet olyan dolog, amin elcsúszik egy házasság. A szereplők tipizáltak, viszont ismerősek lehetnek, amit néhányan akár unalmasnak is tarthatnak majd, többen viszont rémisztően igazinak. A lassúsága és a tétlen önfelboncolása miatt is megosztó lehet, viszont egy dolgot nehéz elvitatni: színészileg kiváló alakításokat látunk mind a négyüktől.
Ami pedig még ennél is egyértelműbb: Olivia Wilde kiváló rendező. Habár ezt eddig sem gondoltuk másképp, de amit ebből a nem-történetből, és ebből az egyetlen lakásból kihozott, az konzekvens, szépen és okos megkomponált. Látványosan, mégis elegánsan használja a tereket, a térelválasztókat, a távolságokat és a tükröződéseket, hogy ebben a zárt rendszerben is dinamikus és változatos képekkel operáljon. (Miközben ugyanekkor az egyik főszerepet is meggyőzően alakítja a kamera túloldalán!) Tudja, hogy mit akar, nincs benne üresjárat, a film nem éri el a két órát, mert ebben pont ennyi van benne, ameddig tart, ám addig simogatja minden érzékszervünket.
Ahogy a lakásban úgy a stábban is mindenki a helyén, a diszkrét operatőri munka, na és a hangsúlyos zene (Rogen karakterének egyébként is fontos eleme). Nem tolakodó, viszont pontos és feszült végig, néha még azt is megengedik neki, hogy saját, hangosabb szólamot használjon, mint a párbeszéd. A Meghívás tényleg Woody Allen jobb napjaira emlékeztető darab, de Polanski sem sértődne meg, ha Az öldöklés istene testvérfilmjének titulálnánk.
Ajánljuk minden filmszeretőnek, minden negyvenesnek, vagy olyannak, aki hosszabb párkapcsolatban él. Vagy tervezi. Esetleg csak érdekli, hogy az milyen. Mert színészileg, készítőileg nem fog csalódni. És bónuszban az egyik leghatásosabb magyarázatot is megkapja a perimenopauzára férfiaknak. Mi kellhet ennél több?
