Verity, rendezte: Michael Showalter, szereplők: Anne Hathaway, Dakota Johnson, Josh Hartnett, amerikai krimi, erotikus thriller, 117 perc, 2026., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Bentlakásos pszichózis
Ne legyünk előítéletesek, attól, hogy egy könyv a TikTokon éli másodvirágzását, még lehet jó. De mi a helyzet a belőle készült filmmel? A Verity mozivászonra adaptálása során elkerülhetetlen volt néhány változtatás, csakhogy közben éppen az veszett el, ami Colleen Hoover regényét igazán élvezetessé tette és amivel a film kit tudott volna emelkedni a szürke (és annak ötven árnyalata) átlagból. A színészi alakítások közül egyértelműen Anne Hathawayé a legemlékezetesebb, ami már csak azért is szép teljesítmény, mert karaktere a történet nagy részében ágyhoz van kötve.
Colleen Hoover Verity című regénye pontosan tudja, hogyan kell az olvasó kíváncsiságát addig csavargatni, amíg az már szinte fáj. A 2018-as könyv egyszerre pszichothriller, romantikus dráma és családi rémtörténet, amelyben a szereplők szép lassan lefejtik egymásról a bizalom utolsó rétegeit is. Nem feltétlenül kifinomult irodalmi szerkezet, de meglehetősen hatékony, ugyanis a titkok egymásra rakódnak, az információk folyamatosan átértelmezik a korábbiakat, az olvasó pedig egyre kevésbé tudja, kinek higgyen.
A filmadaptáció ugyanebből az alapanyagból indul és meglehetősen tisztességesen követi is a regény fő történetvonalát. Lowen Ashleigh (Dakota Johnson), a pályája és magánélete szempontjából is nehéz helyzetben lévő írónő lehetőséget kap arra, hogy befejezze a világhírű szerző, Verity Crawford (Anne Hathaway) könyvsorozatát. Verity egy súlyos baleset után képtelen dolgozni, ezért Lowen beköltözik a Crawford család otthonába, ahol férje, Jeremy (Josh Hartnett) és fiúk mellett kell megpróbálnia eligazodni a családot körülvevő tragédiákon. A helyzet természetesen hamarosan jóval komplikáltabbá válik annál, mint amit egy egyszerű irodalmi megbízás indokolna.
Lowen ugyanis talál egy titkos kéziratot, amely egészen más képet fest Verityről, mint amit a külvilág ismer. Ettől kezdve a film ugyanarra az alapvető kérdésre épül, mint a könyv, vajon a kézirat egy beteg elme vallomása, egy írói gyakorlat vagy valami sokkal sötétebb dolog? A válasz jelentős részét a film is inkább a nézőre bízza és ez az egyik olyan döntés, amelyet érdemes volt megőrizni az alapanyagból.
A problémák inkább ott kezdődnek, amikor az adaptáció megpróbálta eldönteni, mit hagyjon el. Természetesen bizonyos változtatások elkerülhetetlenek. Egy regény több száz oldalon keresztül építkezhet belső monológokból, háttértörténetekből és apró pszichológiai részletekből, egy kétórás film viszont nem teheti meg ugyanezt. A Verity esetében ezért teljesen érthető, hogy egyes szereplők és események összevonódnak, bizonyos háttérelemek kimaradnak és a történet néhány részletét egyszerűsítik. Csakhogy ezek a változtatások nem feltétlenül teszik feszesebbé vagy izgalmasabbá a filmet, hanem inkább elvesznek abból a pszichológiai bizonytalanságból, amely a regény egyik legfontosabb fegyvere volt.
A film több olyan részletet is elhagy, amely Lowen saját bizonytalanságát és megbízhatóságát erősítette, miközben a könyv legkeményebb, legkellemetlenebb elemeit is visszafogja. Ettől a történet ugyan könnyebben emészthetővé válik, de éppen az az érzés kopik ki belőle, hogy valami nagyon nincs rendben ebben a házban. A Verity papíron továbbra is sötét történet, csak a film gyakran inkább sötétre hangolt, mint valóban nyugtalanító.
Michael Showalter rendezése ráadásul nem igazán találja meg a megfelelő egyensúlyt a pszichothriller és az erotikus dráma között. A látvány igényes, a Crawford-ház tökéletesen alkalmas arra, hogy egy gazdag, sikeres és vélhetően mélyen diszfunkcionális család otthonaként szolgáljon, de a film atmoszférája ritkán válik valóban fenyegetővé. Inkább elegáns és steril marad, miközben a történetnek éppen az lenne a dolga, hogy időnként kellemetlenül közel engedjen bennünket a szereplőkhöz.
A romantikus szál pedig különösen nehezen működik. Lowen és Jeremy kapcsolatának elvileg a történet egyik érzelmi középpontját kellene adnia, ehhez képest meglehetősen kevés valódi kémia van közöttük. Dakota Johnson és Josh Hartnett párosa papíron akár működhetne is, a vásznon azonban inkább két attraktív embernek tűnnek, akik egy forgatókönyv szerint időnként kötelesek közel kerülni egymáshoz. A kölcsönös vonzalom megvan, legalábbis a szöveg szerint, az érzelmi feszültség viszont sokkal kevésbé.
A szeretkezések pedig mintha egy másik filmből érkeztek volna. A Verity felnőtt szereplői között zajló erotikus jelenetek helyenként meglepően sablonosak és már-már tinifilmesen romantikusak. Ahelyett, hogy valóban zavarba ejtőek vagy érzékiek lennének, gyakran egyszerűen kipipálják a kötelező „erotikus thriller” jeleneteket. Egy olyan történetben, amelynek jelentős része vágyból, manipulációból és hatalmi játszmákból épül, ez különösen feltűnő hiányosság.
És ha már a főszereplőkről van szó, a film egyik legnagyobb problémája maga Lowen. Dakota Johnsonnak kétségkívül van egy olyan jelenléte, amely jól illik a kissé kívülálló, hűvös karakterhez. Csakhogy itt ez a visszafogottság sokszor már-már unottságba fordul. Lowen elvileg egyre nagyobb veszélyben érzi magát, egyre sötétebb dolgokat fedez fel, és egyre nehezebben tudja eldönteni, hogy kiben bízhat. Johnson alakításában ebből sokszor nem a szorongás, hanem egyfajta „essünk túl ezen is” hangulat marad. A karakter körül egyre nő a káosz, a főhős pedig mintha csak várná, hogy valaki végre elmondja neki, mikor kezdődik a következő jelenet.
Josh Hartnett még ennél is kevésbé hagy maradandó nyomot. Jeremy szerepe pedig éppen azért lenne érdekes, mert a nézőnek folyamatosan bizonytalanul kellene viszonyulnia hozzá. Szerethető férj? Gyászoló apa? Manipulátor? Áldozat? Vagy mindegyik egyszerre? A film azonban nem tud elég árnyalatot adni neki, Hartnett így leginkább csak jelen van. Nem feltétlenül rossz értelemben, csak különösebb súly nélkül. Egy olyan történetben, amelynek szinte minden szereplője mögött ott kellene lennie valamilyen rejtett szándéknak, Jeremy meglehetősen semmilyennek hat.
Anne Hathaway viszont egészen más energiával érkezik. Verityként láthatóan érzi, hogy ezt az anyagot nem lehet félgőzzel játszani. Karaktere teátrális, kiszámíthatatlan és szándékosan túlzó, a színésznő pedig rá is erősít ezekre a tulajdonságokra. Alakítása időnként közel kerül a melodrámához, de legalább történik valami a vásznon. Amikor megjelenik, a filmnek hirtelen lesz karaktere, tónusa és valamiféle veszélyérzete. Nem minden gesztusa működik egyformán, de ő az, aki a leginkább megpróbálja életben tartani ezt az egyébként meglehetősen lomha thrillert. Mindezt úgy, hogy karaktere súlyos autóbalesetet élt túl.
A film legnagyobb problémája számomra a dramaturgia egyenetlensége. A feszültség, amelynek folyamatosan növekednie kellene, időről időre egyszerűen elfogy, a történet logikája pedig a későbbi fordulatokkal egyre több kívánnivalót hagy maga után. Mire eljutunk a harmadik felvonáshoz, már nem feltétlenül az köt le, hogy mi fog történni, hanem inkább az, hogyan jutunk el egyáltalán a végéig. Mindez azért különösen bosszantó, mert az alaphelyzetben bőven lenne lehetőség egy feszes, nyugtalanító thrillerre.
Ehelyett kapunk egy látványos, időnként szórakoztató, de meglehetősen egyenetlen műfaji darabot, amely két órára ugyan elvisz egy különösen problémás család különösen problémás otthonába, de mire távozunk, nem biztos, hogy sokkal többet viszünk magunkkal néhány kérdőjelnél. Ezzel önmagában nem is lenne baj. Egy thrillernek nem kötelező világot megváltania, elég, ha működik.
A Verity viszont csak részben működik. A legnagyobb gond, hogy miközben a film folyamatosan arra épít, hogy valami nincs rendben, ritkán képes valóban kellemetlen érzést kelteni. A regényben a bizonytalanság az olvasó fejében dolgozik tovább, mert sokkal több belső információt kapunk, és sokkal inkább magunkra vagyunk utalva az értelmezésben. A film ezzel szemben gyakran túl egyenesen vezet végig a történeten, miközben azokat az elemeket, amelyek mélyebbé és zavarba ejtőbbé tehetnék a karaktereket, részben eltávolítja. Az adaptáció ezáltal furcsa helyzetbe kerül, mert ugyan a történet nagy része megmarad, de annak pszichológiai súlya csökken.
A Verity tehát nem azért olyan amilyen, mert eltér a könyvtől. Egy adaptációnak joga van eltérni, sőt néha kötelessége is. A gond az, hogy a változtatások itt többnyire nem új lendületet adnak az alapanyagnak, hanem elvesznek belőle. A film egyszerűsít, de nem lesz feszesebb, visszavesz a brutalitásból, de nem lesz elegánsabb és romantikusabbra hangolja a történetet, de közben a főszereplők között alig érezni valódi kémiát. Marad egy alapvetően érdekes történet, amelyet egy korrekt, de nem különösebben izgalmas filmváltozatban kapunk vissza.
Nem lett égbekiáltóan rossz, csak fájóan középszerű. Van benne egy jó alapötlet, néhány működő fordulat és egy Anne Hathaway, aki láthatóan nem hajlandó teljesen belealudni ebbe az egészbe. Minden más azonban valamivel kevésbé emlékezetes. A film megnézése után nem feltétlenül az a legnagyobb kérdés, hogy ki mondott igazat, hanem inkább az, hogy miért nem volt ennyire feszült az egész, amikor minden adott volt hozzá.
A könyv bizonytalanságát megőrizni nehéz feladat. A Verity filmváltozata megpróbálja, csak közben a feszültség egy részét valahol félúton elveszíti. Látványos, helyenként szórakoztató, Hathaway miatt időnként kifejezetten élvezhető, de a romantikus szál hiteltelen, a thriller nem elég feszült, a karakterek pedig többnyire kevesebbet tudnak hozzátenni, mint amennyit az alapanyag lehetővé tenne.
