Életed szerelme (Love of Your Life), rendezte: Rachel Morrison, szereplők: Margaret Qualley, Catherine Keener, Gabriel Basso, Patrick Schwarzenegger, Aaron Pierre, amerikai romantikus dráma, 111 perc, 2026., korhatár: 16 év Prime
Egy nő életei
Az Életed szerelme nem egy romantikus vígjáték, de még csak nem is egy szerelmi történet. A hiányokról szól, és egy nőről, aki szeret, hibázik, fél, csalódik. Él. Sokat, többet, mint amennyit egy alig kétórás filmtől vártunk volna. És ebbe az életbe sok minden belefér. Az is, hogy megbocsássunk neki önmaga helyett, és az is, hogy egy kicsit magunkra ismerjünk benne. Még ha ez nem is lesz mindig kellemes. 
Még friss a film, de az már látszik, hogy megosztja a közönséget. Azt gondoljuk, hogy ennek az egyik oka az lehet, hogy a plakát, vagy esetleg a cím alapján romantikus filmet várhat tőle a mit sem sejtő néző. Ráadásul az elején egy kicsit még úgy is tűnhet majd, hogy igaza volt, míg nem egy éles váltással ki nem derül, hogy nem, erről itt szó sincs. Még annak ellenére sem, hogy Maya (Margaret Qualley) életét a szerelmei alapján követhetjük végig. A másik ok, ami miatt lesznek majd, akik elfordulhatnak a filmtől, az talán az, hogy Maya érthető módon hoz néha rossz döntéseket. Ezt pedig nem mindig kellemes nézni, sőt egyetérteni sem lehet vele mindig. Viszont megérteni a miérteket igen.
Roxane Gaynek van A rossz feminista című könyvében egy hosszabb szövege arról, hogy olvasóként és nézőként is elszoktattak minket attól, hogy egy női szereplő is lehet megosztó, mert még mindig a megmentendő királylányra számítunk. Maya viszont nem az, de ezzel nem azt állítjuk, hogy rossz lenne. Inkább csak azt, hogy valamilyen. Nem egy üres papírbaba, hanem egy elő lény. Film nem akarhat többet annál, mint hogy a karakterei lelépjenek a képernyőről. Az Életed szerelme pedig éppen ezt éri el, miközben csak annyit kínál, hogy egy időre emellé a nagyon fiatal, majd már egy kicsit idősebb nő mellé szegődhetünk, közelről végignézve azokat a dolgokat, amik megformálták a jellemét.
Az alig két órába pedig rengeteg ilyen belefér. Ritka, hogy ennyire életszagúan, és mégis ilyen ráérősen tálalva mutatnak meg egy ilyen sűrű történetet. Egyrészt megvan benne a még a romkomokból is gyakran hiányzó ismerkedés, a maga dadogó, óvatos lassúságával. De ugyanúgy az is, hogy a nagyobb történetekhez méltó módon több lezárt szakaszon vezessen végig. Ezt egyrészt azzal éri el, hogy a főszereplőkön kívül szinte alig mutat meg másokat, habár érezhetően nem a levegőben lógnak a karakterek, mert van mögöttük háttértörténet.
Nem kihagy, inkább csak fókuszál. Ahogy a kamera is. Intim közelségben, szinte kukkolóként követi az eseményeket, amiket úgy állítottak be, mintha egy improvizációs gyakorlat lenne. A mondatok nem teljesek, az arcok gyakran elfordulnak és grimaszolnak. Sokszor pedig láthatóan zavarban vannak, vagy nem tudják pontosan, hogy mit tegyenek.
Nem csoda a finom és érzéki vizuális élmény, a film rendezője maga is operatőr: Rachel Morrisont 2017-ben jelölték első nőként Oscarra a Mudboundért. De a sikerhez kellettek azért a színészek is, akik nem csak eljátszották a szerepet, hanem erre a kis időre egészen azzá váltak. Margaret Qualleyre mintha csak ráírták volna ezt a szerepet, de Catherine Keener alakítására is az erő és sebezhetőség jellemző végig. Gabriel Basso az Éjjeli ügynökből érkezett, habár itt többet mosolyog, míg Aaron Pierre a Lámpásokból, és vele is hasonló a helyzet.
A forgatókönyvet Julia Cox, akinek a Nyadot köszönhetjük. Érzékeny és finom darab lett, könyvben is el tudnánk képzelni. A magyar címválasztást viszont ismét nem érezzük tökéletesnek, még ha kivételesen tükörfordítás is. Mert nem csak Maya szerelmeiről szól a film, inkább a szeretetről, amit az élete folyamán megtapasztal. Kaphatja azt akár másoktól, vagy érezheti önmaga iránt. Erre mutat példákat, és kérdez rá a film is, nekünk pedig meghagyja a válaszokat.
