Pluribus, rendező: Gordon Smith, Vince Gilligan, Adam Bernstein, Melissa Bernstein, Zetna Fuentes, Gandja Monteiro, forgatókönyv: Vince Gilligan, Gordon Smith, Vera Blasi, Ariel Levine, Jonny Gomez, Alison Tatlock, Jenn Carrol, producer: Vince Gilligan, Gordon Smith, Julie Hartley, operatőr: Mashall Adams, Paul Donachie, vágó: Skip Macdonald, Chris McCaleb, Joey Liew, látvány: Denise Pizzini, zene: Dave Porter, szereplő: Rhea Seehorn, Karolina Wydra, John Cena, Carlos-Manuel Vesga, Miriam Shor, Samba Schutte, amerikai sci-fi, filmdráma, 2025 9×40-63 perc korhatár: 16 év Apple TV
„In God we trust”?
A Pluribus nem része a darálható sorozatok végeláthatatlan tengerének. Ne sajnáljuk rá az időt, nem fogjuk megbánni.
A Pluribus összetettségének alappillére akciófilmes, a világmegmentő fajtából. Mindjárt a szlogenje paradoxonával provokál: a Föld legboldogtalanabb emberének meg kell mentenie a világot a boldogságtól. Igen, a Gordon Smith-Vince Gilligan szerzőpáros ezúttal olyan világmegmentést mutat, amiből az emberiség, köszöni, nem kér. A nem túl távoli jövőben játszódó disztópia boldog emberiségének bemutatása terén jól hasznosulnak a csavaros gondolkodású Vince Gilligan X-akták-beli tapasztalatai, amelyeket a fantasztikum terén szerzett. A filmcím latin, a főhőse író, érdemes hát kicsit körbejárnunk a közeget, amelyből vétetett.
A Pluribust gyártó, mostanra 60 milliós előfizetőtáborral rendelkező Apple TV felfutásáról, illetve a csatorna gyártotta sorozatokról (Ted Lasso, Alapítvány, For All Mankind, Siló) érdemes kiemelni, hogy új távlatokat ad a sci-fi műfajának is. „Most úgy tűnik, a sorozatok világában (…) némileg elitista, ám a minőséget minden más fölé helyező eredményt akar elérni az Apple, és erre a pénzt sem sajnálja.” A befektetés sokszorosan megtérül; csak a Pluribus az idei számos Primetime Emmy-jelöléséből hatot váltott díjra (legjobb forgatókönyv, női főszereplő, látványterv, vágás, hangkeverés, főcímzene). Az eddigi elismerések közül szembetűnő az a sor is, amivel az Academy of Science Fiction, Fantasy & Horror Films szórta meg (legjobb női fő- és mellékszereplő, legjobb sorozat; egyéb díjak itt)
Vince Gilligan napjaink egyik legprofibb és legsokoldalúbb filmese, rendező, forgatókönyvíró, producer, s ezek betetőzéseképpen az egyik legkiválóbb showrunner. Témaérzékenysége, történetcentrikussága miatt szinte biztosra vehető, hogy 100-150 éve regényíróként szerzett volna nevet. A nagyregény kora azonban lejárt, helyébe a televíziós sorozat lépett számos okból, melyek közül legfőbb a közönség történetéhsége. A hasonlóságot erősíti, hogy Gilligan a sorozatait a realista nagyregények módjára, ráérősen építi föl, sokoldalúan, változásukban jellemzi szereplőit, s anyanyelvi szinten, a kulisszahasogató hatáskeltést kerülve, mintegy magától értetődően bánik a figyelemfelkeltés eszközeivel. Cliffhangerben, jelenet-tükrözésben, párhuzamok létrehozásában verhetetlen.
Az előbbiekből következően az is jelenünk számlájára írható, hogy Gilligannél a klasszikus nagyregénnyel ellentétben nem csak hogy antihősök a főszereplők, de a tanulság is elmarad. Dosztojevszkij a Bűn és bűnhődésben (1866) Raszkolnyikovot, a gyilkost állította középpontba, ám ezzel célja a jó, az embert vezérlő isteni törvény érvényességének igazolása volt.
A 21. századra azonban nemcsak a nagyregény, hanem a szórakoztatva nevelő (a platóni alapozású, horatiusi prodesse et delectare jegyében készült) műalkotások, s velük a tanulság levonása is kiszorult a fősodorból. Az antihősök a film noir óta izgalmasabbak, mint a jó karakterek, s ezt a hangsúlyeltolódást némi késéssel követték a sorozatok is. Az átmenet legismertebb, legsikeresebb példája a Dallas (1978-1991) volt, az átfordulást a Maffiózók (The Sopranos, 1999-2007) jelentette. A politikai machinációkat tematizáló Kártyavár (House of Cards, 2013-2018) és a sorozatgyilkos Dexter (2007-2013 és többszöri újraindításai) történetei a negatív hősök skálájának talán legeltérőbb végpontjai.
Gilligan két korábbi nagy lélegzetű műve, a Totál szívás (Breaking Bad, 2008-2013) és előzményfilmje, a Better Call Saul (2015-2022) óriási sikere a negatív hősös televíziós sorozatok sikerének betetőzését jelentik. Ezt a tematikus korszakát Gilligan egy magában álló játékfilmmel zárta le (El Camino, 2019). Jesse (Aaron Paul) sorsának alakulása során kicsit a néző is rehabilitálódott, megkapta feloldozását?, jutalmát? azért, hogy hosszú évekig antihősökkel szimpatizált.
A Pluribus értékei akkor válnak igazán szembeötlővé, ha összehasonlításképpen hozzánézzük a Devs (2020, r: Alex Garland), vagy még inkább a Mrs. Davis (2023, r: Owen Harris, Alethea Jones, E. O. Toye) című AI-tárgyú drámát, illetve komédiát. Az AI filozófiai következményei közül a Devs a szabad akarat kérdését feszegeti, míg a Mrs. Davis képregényesen összemixeli az irodalmi és filmes kultúra számlálhatatlan toposzát a templomosoktól az AI irányította világig.
A Pluribus legközelebbi rokona egy regény: a Szép új világot (1931) Aldous Huxley biztonságosan távolra, a 26. századra datálta. Gilligan és alkotótársai disztópiájában ehhez mérten rövid idő alatt válik a Föld Kánaánná, s a boldogságérzéshez drogbevitelre, szómára sincs szükség, mert a fílinget alapból biztosítja az algoritmus. Az emberiség technológiailag a fejlődés csúcsára érkezett. Minden ember boldog, megszűntek a háborúk, az emberek értik egymás különböző nyelvét, nincs többé szegénység, és így tovább, minden, ami csak jó lehet.
Huxley a részletek részleteiig, sok szereplőre építette új világát, Gilligané elnagyolt hátterű egotrip. Az, hogy menet közben föl sem merül nézőjében az a lehetőség, hogy főhőse, Carol pusztán képzeli az eseményeket, bizonyíték a sorozat szuggesztivitására. Iszonyú szakmai profizmus kell a súlyos sorozatfüggés létrehozásához, s Gilligan valósággal mágus ebben.
A 2025-ben 8 résszel bemutatott Plur1bus már a címében bátor vállalás: egy ország idén 250 éves mottóját a főcímdesign egy szóba rántja az i 1-essel történő helyettesítésével. A latin E pluribus unum (‘Sokból egy’, sokféleség alkot közös egészet) az Egyesült Államok államalapító, első mottója. (Az USA nagypecsétjén napjainkig szereplő, nem pontosan tisztázott eredetű jelmondatot 1956-ban, a hidegháború legmélyebb pontján az In God we trust váltotta, mert a deklaráltan ateista Szovjetunióval és szövetségeseivel való vetélkedés az USA-ban a vallásosság nagyfokú növekedéséhez vezetett.) Még bátrabb vállalás a szöveg jelentését nem pusztán ironikusan megfordítani, hanem „sok lúd disznót győz” értelmű profanizálással nyílt vitára bocsátani egy streamingsorozatban.
Vigyázat innen SPOLEREK! A nézőt nap-óra-perc-másodperc bontású időinzertek kalauzolják a film világában. A 439. napon kezdünk, amit egyelőre nem tudjuk, mihez viszonyítsunk. Kísértetiesen, embertelenül szép antennasort látunk. Az izgatott kutatók párbeszéde impulzusszélesség-modulációról, 600 fényévnyi távolságból jövő jelről szól, amit megfeszített munkával dekódolnak.
Eközben Carol Sturka (Rhea Seehorn) fantasy-író és élettársa, menedzsere, Helen (Miriam Shor) Carol történelmi romantikus regénysorozatának új kötetét promotálják. A rajongók, szinte kizárólag nők, sorra mondják el naivan, mennyire életbevágóan fontos számukra a sorozat. Carol lenéző szurkapiszkákat fűz a kitárulkozásokhoz, Helen csitítja, hiszen jólétüket ezek a rajongók biztosítják. Carol a taxisofőrt is leoltja: csak akkor kéne tudnia, ki ő, ha rajongója az agyatlan szaroknak. Az írónő felváltva ostorozza és sajnálja magát és sikerkönyvét. Hiszen mennyire hiányzott a világnak egy olyan hajó, ami lila homokon vitorlázik, s egy női karakter, aki egy kalózért sóvárog! Helen biztatja, fogjon végre hozzá az oly sok éve tervezett komoly könyve megírásához. A címe már megvan, Keserves változás, s pár fejezet is elkészült. Helen szerint ha csak egyetlen embert is boldoggá tesz Carol lektűrje, az talán nem művészet, de azért valami. (Gilligan interjúi alapján talán saját alkotói dilemmái, sikeréhez való viszonya is közrejátszhatott főhőse kétségeinek megfogalmazásában.)
Aztán elszabadul, villámgyorsan terjed a titokzatos vírus. Az emberek rángatóznak, megmerevednek, majd sorra magukhoz térnek. Helen ott helyben meghalt, a szervezete nem tolerálta az átállást. A többiek jóindulatú zombikként mozognak és beszélnek, többes szám első személyben nyilvánítanak részvétet Carolnak, az egyetlennek, aki immunis maradt.
A Fehér Ház szóvivője (John Cena) személyesen Carolt szólítja meg a televízión keresztül: az átállás idején óhatatlanul tragédiák sora történik, de megéri, mert az emberiség tagjai végre mindannyian eggyé váltak. Ezért a többes szám. Nincs többé egyedi, csak közös. Mindenki minden lexikális tudás birtokába került, s mindenki ismeri mindenki más személyes történetét is. 13 immunis ember maradt az egész világon, ők a különállók. De ne aggódjon, ki fogják találni, hogyan lehet őket, köztük Carolt is megjavítani.
Új időszámítás kezdődött, melynek nullpontja a vírus megjelenése, győzelme a Földön. A sorozat 1. évada Carolt követi, aki a kezdeti sokk után megpróbálja megérteni, mi történik. Az átálltaknak nincsenek jellemvonásaik, közös séma szerint viselkednek, mindannyian már-már a bárgyúságig jóindulatúak, békések és türelmesek, képtelenek taktikázni vagy hazudni. Nem ölnek, így állatot, növényt sem esznek. Minél többet tapasztal Carol az új világból, annál inkább dühíti, bosszantja és fárasztja. A többséghez való csatlakozás csak saját akaratából történhet, s a nő elhatározza, hogy szövetkezik a többi immunissal, hogy visszaállítsák a korábbi állapotokat. Lénye legmélyéig átérzi, hogy kezükben a világ sorsa.
A többi kívülálló azonban, a Föld már átállt lakóihoz hasonlóan, nem kér a világmegmentő szerepből. Hiszen a változással mindenki nyert, béke van, mindenük megvan, boldogok. Egyedül a paraguay-i Manousos (Carlos-Manuel Vesga) áll ellen távoli magányában, pincéjébe és autisztikus dühébe zárkózva.
Az átlagpolgároknak ugyan spórolniuk kell, de az algoritmus Carol és a kívülállók minden kívánságát teljesíti. S hogyan reagál a kitüntetett ellátásra, kényeztetésre az egyéniségét, egyediségét elengedhetetlen értéknek tartó Carol? Mint a rossz gyerek, dühöng, követelőzik, soha semmit nem köszön meg, sőt. Attól ugyan elrémül, hogy a dührohamai milliók életébe kerülnek, de ezt csak ideig-óráig képes figyelembe venni. Annyira megrázza, hogy „It’s the end of the world as we know it”, hogy a dalra joyride-ol dacosan, petárdázik, bár a dal addig nem megy el, hogy „I feel fine”, mert jól azért nem érzi magát. Ismét csak sőt, mert az emberiség, a „Mi” – Carolnak csak „Azok” – révén megtudja, hogy Helen alapjában ártalmatlanoknak tartotta a lektűrjeit, s nagyra becsülte, hogy Carol tisztában volt azzal, hogyan kell hatni a közönségre. A Keserves változásról, a tervezett „nagy mű”-ről ezzel szemben azt gondolta, hogy végül is rendben van, de a 137. oldalnál abbahagyta az olvasást…
Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy a Pluribus gondolatköréből nézve Amerika hátsó udvara Kelet-Közép-Európa. Erre mifelénk a sorozat szép új világát kellő elnagyoltsággal utópikus kommunizmusként azonosíthatjuk, s a hasonló tökéletes világ elleni lázadást a zsigereinkig átérezzük. Itt tudunk a legjobban drukkolni az egyéniségnek, az összeférhetetlen zseniket pedig vagy elviseljük, vagy az ellenszenvesség fokozataitól függően tartjuk biztonságosnak vélt távolságban. Hát még a nem zseniket! De nem szabad figyelmen kívül hagynunk, bármennyire ijesztgetnek is vele, hogy – magyarul még szójáték is – az MI mi vagyunk. A nagy kérdés, hogyan ne legyünk ludditák, ám hogyan ne hagyjuk, hogy elvesszen mindaz, amit önmagunknak, saját érzelmeknek, megérzésnek, egyéni gondolkodásnak nevezünk. A szabad akarat dilemmája több, mint kétezer éve, a görög bölcselők óta foglalkoztatja az emberiséget. A Pluribus 2. évada már forog, kíváncsian várjuk, mire jut Gilligan és csapata.
