
Hitchcocktól még egy kései gyöngyszem
Nem minden Hitchcock film érdemli meg a „kiváló” jelzőt, de vannak méltatlanul elfeledett gyöngyszemek is az életműben, amik érdemesek arra, hogy újra felfedezze őket a közönség.

Az összeomlás határán mozgó ember még nem sejti, hogy az élet még mélyebb helyre taszítja őt, ugyanis lejtmenetével párhuzamosan egy kéjgyilkos teszi el láb alól London fiatalabb nőit, mégpedig úgy, hogy nyakkendővel fojtja meg őket. Blaney nem tudja – viszont a film nem csinál meglepetést abból – hogy a gyilkos nem más, mint Rusk barátja, és „karrierjük” akaratlanul keresztezik egymás útját. Ahogy azt egy Hitchcock filmben megszokhattuk, Blaney lesz az ártatlanul megvádolt szökevény.






A film bemutatója sikeresnek mondható, elsősorban a kritika éltette, mint Hitchcock visszatérését az oly kedves műfajához. Összesen 4 Golden Globe-díjra jelölték: legjobb film, rendezés, forgatókönyv és zene kategóriában. Sok más filmítész mellett Roger Ebert is a maximális értékelést adta, de még a legszőrösszívűbbek is elismerték, hogy hibái ellenére van valami régies bája a műnek, ami bár nem annyira kompatibilis a 70-es évekkel, mégis működőképes a végeredmény.
Sajnos az utókor meglehetősen mostohán bánt a Tébollyal, mert – ahogy az első bekezdésben is írtam – úgy rögzült be a köztudatba, mint a Mester kései, kihagyható filmje, így megfeledkeztek róla. Hogy némi megbecsülést kapott, az Tarr Bélának köszönhető: elmondása szerint ez a kedvence Hitchcock életművéből, és helyet kapott a Top 10–es listájában. A magam részéről remélem, hogy ez az apró tény elősegíti, hogy próbát tegyenek ezzel a remek hangulatú, fekete humorú, vasárnapi matiné stílusában előadott thrillerrel.


