Pro
A szorgos hangyák leszegett fejjel hátukon a válság morzsáit cipelték, miközben a gengszterek nagylábon éltek és ránctalanul haltak. A kitartó kopók pedig addig loholtak, mígnem egy újság címlapjáról mosolyogtak vissza, a leterített vad mellett állva. A sövényt forgótáras géppisztolyokkal nyírták, és a fáradt rosszfiúk is szerettek a mozi sötétjében megpihenni.
Michael Mann karrierjét a Szemtől szemben úgy választotta ketté, mint Mózes a Vörös-tengert. Azóta valahogy mindig ahhoz méricskélik a direktor urat, ami érthető holott már Az utolsó mohikánnal jelezte, majd később a Bennfentessel és a Collaterallal újfent bizonyította nem egyfilmes alkotó.
A betyár-romantika feltámasztását köthetjük nevéhez, még azt is sikerült elérnie, hogy szánjuk a hólyag Tom Cruise-t, mikor véget nem érő utazásra indult a Los Angeles-i metrón.
Univerzumában többnyire kétféle ember vívja hétköznapi harcát: a bűnelkövető és üldözője. A Közellenségek tökéletesen illeszkedik rendezői repertoárjába.Most a 90-est a 30-as évekre cserélte, DeNiro-Pacino helyett Depp-Bale (sajna kapcsolatukból hiányzik az a szerethető rabló-pandúr szimpátia) folytat sírig tartó fogócskát a dobhártyagyilkos ólomzáporban.
Az első előzetes követően elszontyolodtam, hogy HD-re forgatja a Dillinger-sztorit. Titkon Sergio Leone szellemidézésében bíztam, ami A kárhozat útjában Conrad L. Hall operatőrnek tökéletesen sikerült. Aztán a kezdő képsorokat láttán el is felejtettem cinikus párhuzamot vonni a Szomszédokkal. Az atmoszférateremtés pápája precízen komponált beállításaival, korfestésével, Billie Holidayt énekeltetve gond nélkül ültetett időgépbe.
A tőmondatok korában nem lehetett patetikus monológokat a nívós színészgárda szájába préselni, inkább a fegyverek beszélnek helyettük. A Szemtől szemben bankrablási jelenetének retro változatát és a kis éji tűzpárbajt, még katedrán krétával a kézben fogják okítani.
Mann szentimentalizmusa ismét a tragikus szerelmi románcban csúcsosodik ki, ám jórészt a rideg egyszerűségében tálalja az eseményeket. Nem mitizál, egyszerű emberekről mesél, torkolattűzben felvillanó arcokról, kik mélyről jöttek, fényűzésre vágytak, és ezért kockára tettek mindent. Dillingerről elismeri, hogy stílusos, megnyerő személyiség volt, kollegáira és az őket hajszoló rendőrökre csupán profi munkaerőként tekint.
A Közellenségek míves darab, bár számos ponton visszaköszön, de ezzel együtt sem előzi meg eddigi főművét. Becsületes férfimunka férfiaknak!
***
Kontra (Köszönjük Marlának!)
(Egy film, ami fight, pedig nem is igazán talált el)
Michael Mann ezúttal nem volt az én emberem (haha).
Amúgy nincs bajom a csávóval, bár az tény, hogy a sokak által egekig magasztalt Szemtől szemben sosem tartozott a kedvenceim közé.
Na de azért olyan filmek is vannak abban a puttonyban mint a Bennfentes, Az utolsó mohikán vagy az Ali. A Collateralról nem is beszélve, mert az egy zseniális mozi szerintem.
Egy dolog biztos. A színészválasztással ezúttal sem nyúlt mellé.
Mintha megtalálta volna az új generáció Robert De Niro-ját és Al Pacinoját.
Johnny Depp és Christian Bale önmagukban is elég nagy húzóerők manapság ahhoz, hogy az ember beüljön a moziba. És akkor még ott van a franciák új üdvöskéje, Marion Cotillard, a hamvaiból főnixként feltámadó Billy Crudup, Stephen Dorff, Giovanni Ribisi, Lili Taylor, és még sorolhatnám…
A kérdés csak az, hogy mit kapsz, mikor már több mint két órája fészkelődsz a bársonyhuzatúban?
Hát ez az, basszus.
Hogy nem sokat. Mégis túl sokat. Elnyújtott történetmesélés, ami nem párosul kifinomult vagy bármilyen más karakterábrázolással.
Sajnos.
John Dillinger (Johnny Depp) figurája például nem igazán menne át az eredetiségvizsgálaton. Oké, de semmi plusz, semmi olyasmi, amivel Johnny Depp ne birkózna meg fél kézzel.
Melvin Purvis (Christian Bale) karaktere pedig számomra teljesen üres. Persze CB megtöltötte, amennyire az elvárható tőle, néha még a batmanes, sötét orgánumot is bevetette a cél érdekében (hála érte, hogy nem szinkronizálták agyon), de így sem jött át túl sok belőle.
Persze óvodás korunk óta tudjuk, hogy csak egy hajszál választja el a vérbeli rablót a valódi pandúrtól. Mindkettő az a fajta csávó, aki igazából nem a pénzért csinálja. Nem a gazdagság hajtja, nem a hatalomvágy, egyszerűen csak képtelenek azonosulni a szürke emberek hétköznapi sablonszerepével. Az ő játszóterük nem a berozsdásodott mókuskerék.
Inkább az adrenalint hajszolják.
Megértem. Még mindig kecsegtetőbb perspektíva mint a zombi-lét.
Ez viszont önmagában kevés ahhoz, hogy egy ilyen kaliberű filmet tető alá hozzanak. Mert túl sablonos. Ráadásul mintha direkt meg akarnának kímélni minket mindenfajta izgalomtól. De gondolatiságot sem kapunk cserébe.
Csak egy kiszámítható véget, ami után rohanhatunk a mosdóba, hogy könnyítsünk szétpattanni készülő húgyhólyagunkon…
(Íme Marla egyik alternatív befejezése: John Dillinger népes családja körében ücsörög a verandán Dél-Amerika egyik eldugott szegletében, és remegve fújja el tortáján a 90 szál gyertyát.
Aztán óriási masnival átkötött dobozzal a kezében megjelenik vén szomszédja, az ideje korán nyugdíjba vonult nyomozó, Melvin Purvis is, hogy együtt lőjenek paradicsomkonzervekre a legmodernebb csempészett gépfegyverekkel… Hát nem aranyos?)
No Comment