Harry Potter és a Félvér Herceg – kritika


Harry előveszi a pálcáját

Bár a Harry Potter és a Félvér herceg kapcsán az index által idézett kritikusok már A birodalom visszavágot emlegettek, David Yates inkább Az Álmosvölgy legendája és a Csajok a csúcson között rekedt félúton.

Ma már némi örömmel tölt el, hogy anno 2000-ben az első néhány ezer között olvastam a Harry Potter és a Bölcsek köve című regényt, tehát még jóval az előtt, hogy tudható lett volna, hamarosan itt egy komoly hype-pal megtámogatott évtizedes történet veszi kezdetét. Az ilyesmiből pedig én szeretek kimaradni, azóta se vettem a kezembe egyetlen folytatást sem. Nincs vele bajom, csak nem érdekel. A filmekre azért rendre befizetek, de ha most az eredeti Ponyvaregény-plakátom felé közelítenétek égő fáklyákkal, akkor se tudnám már megmondani, melyikben mi történt. A legutóbbin, azt hiszem, el is aludtam.

A hatodik Harry Potter kapcsán számomra az ígérkezett a legizgalmasabbnak, hogy mit lehet kezdeni rendezőként azzal a helyzettel, hogy a mesebeli karakterek, a mesebeli pénzeket költő rajongók és nem utolsó sorban a színészek egyaránt eljutottak abba a korba, amikor az ágy alá bújt mumus helyett már a randi napján előjövő pattanásoktól veri le őket a víz. Harry Pottert is jobban érdekli a félvér pincérnő, mint a félvér herceg. A Roxfortot fősulis kollégiummá alakító hormonháború azonban inkább tűnik kötelezően vissza-visszatérő elemnek, aminek vajmi kevés dolga van a történettel. Mint valami reklámszünet. Egyedül az aszexuális Draco karakterét (balra) nem érintik tiniproblémák, ő egyenesen olyan lett, mint valami neonáci apartheid-tisztségviselő, aki a Marilyn Manson Fan Clubban összejött Helena Bonham Carterrel.

A rendezés viszont elsőrangú, a látvány hozsannázására nem fecsérelnék szót, mert egyértelmű, IMAX 3D-ben az első öt percben összeszarod magad. Jellemző egyébként, hogy amíg én kicsit többnek éreztem ezt a két és fél órát, mint amennyi ebben a sztoriban tényleg benne van, addig azok a barátaim, akik olvasták a regényt, összecsapottnak nevezték a filmet. Amiről viszont nem tudok, az nem fáj, így tulajdonképpen végig nagyon élveztem az egészet, minden kritika ellenére.

A Harry Potter és a Félvér herceg tényleg párhuzamba állítható A birodalom visszavággal abból a szempontból, hogy már egyáltalán nem minden csupa móka és kacagás, sokkal inkább hangsúlyt kap a dark-vonal, olyannyira, hogy a gyerekemet nem is vinném el rá. Bár ez így volt már a legutóbb is. (Így viszont egy kicsit kezelhetetlen az egész varázsigés-bájitalos megoldás.) Szívem szerint azt mondanám zárásként, hogy ha még lehet, tegyen le a Warner erről a rendkívül visszatetsző ötletéről, hogy az utolsó regényt inkább kétfelé vágják, ezzel húzva minél tovább a franchise-t a mozikban, mert ebben az egészben szerintem tényleg nincs ennyi. De ha ezen a blogon jobbra tekintek, ahol a Hollywood Reporter Box Office widgete szolgáltatja nekünk a friss bevételi infókat, látható, erre semmi esély.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Amerikai szépség - kritika
Következő cikk Tarantino: "Jobban írok, mint a filmkritikusok!"

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..