Miért kell mindenkinek, aki 17 évesen beszívva megnézte a Ponyvaregényt, ma Tarantino-szakértőként aposztrofálnia magát? És hogyan lett a haversrác izgága tékásból egy dagadt arrogáns barom, aki műfaszt dugdos a stábtagok szájába? Ezekre keressük a választ a Becstelen brigantyk megtekintése után!
Tudvalevően kétféle ember mozog a filmszakmában, aki ült már le úgy az asztalhoz, hogy na most írok valami jó kis tarantinósat, és aki tagadja. Épp ezért ez egyetlen esetben nem megbocsátható bűn, ha te vagy Tarantino. Mert akkor a Kutyaszorítóbanon és Ponyvaregényen szocializálódott rajongód orrát megcsapja a munkásfolt szaga. Nem az a baj, hogy a Becstelen Brigantyk nagy részében lassan halad, mint a tompa bottal szemen szúrás. A Jackie Brown is lassú volt, de ott minden szónak megvolt a hősiesen kiharcolt helye. A Halálbiztos pláne, de ott meg megideologizált mindent a Grindhouse-osdival, amiről az előtt az életben nem hallottam, de ettől kezdve zseniálisnak tartottam az egész szerkezetet. Itt viszont 15 perc asztalnál ülve lefojtatott beszélgetés nagyon nehezen bír feszültséggel teli maradni, ha századszor ismétlődik. Aláírom, többnyire a viták azzal zárulnak, hogy a felek halálra lövik egymást, csak győzd kivárni. Addig viszont csak duma van. Olyan tarantinós.
Az persze disznó ellenpropaganda, hogy bálványunk kifulladt volna. Szó sincs róla, mindössze kiharcolt magának egy kultstátuszt, tömegek lesik minden szavát, mintha Martin Luther Kingét, ő pedig élvezi ezt a szerepet. Imádja nézni magát a tükörben, miközben csipkedi a saját mellbimbóját. És alig hiszi, hogy minket pedig ez csak mérsékelten szórakoztat. Nyilván a zsenialitás most is fel-felüti a fejét, ám meglepő módon inkább a komikus-vénákban mocorogva. Az apró különbségek tekintetében QT túllépett azon, hogy üvegpohárban adják a sört Amszterdamban, és egy sor rendkívül vicces geget ültetett a forgatókönyvbe, ezek elsősorban a kulturális különbségek adta komikus szituációkat lovagolják meg. Figyeljétek, ahogy a film végén a három amerikai katona megpróbálja olasz filmesnek kiadni magát, beszarás!
Brad Pitt redneck-figurája ráadásul megint csak rengeteget dob az egész produkción, nagy kár, hogy a rendezőnek nem sikerült ilyen markánsra formáznia a többi karaktert. Ez pedig a lényege volna egy olyan filmnek, ami kimondva is a Piszkos tizenkettő zsánerének nyomába lépne (csak épp levágta az utat valami Sat1-es naziploitation ösvényén keresztül). Ehhez képest van olyan brigantynk, aki emlékeim szerint az utolsó negyedórában szólalt meg először. Másoknak jut egy-egy jelenet (mellékszerepe), ám istenigazából csak a német katonából nácigyilkossá lett Til Schweiger, valamint a „Medve zsidó” Eli Roth karaktere lett kitalálva, de utóbbi itt meg is állt a növésben; neki az volna a specialitása, hogy baseballütővel veri szét a nácik fejét, s ahogy ez elhangzik, kapunk is gyorsan egy bemutatót belőle, majd sportkarrierje soha többé szóba sem kerül. SPOILER! Pedig az mekkora lett volna, ha így végez Hitlerrel! SPOILER VÉGE! De én már arra sem emlékszem, hányan voltak a csapatban. Hiába, Tarantino a gombhoz varrta a kabátot: az olasz B-filmből kölcsönvett cím ötlete előbb megvolt, mint kitalálta volna, mit is akar kezdeni vele. Hiszen számára ez a film az akarat diadala: ő akarta, megcsinálta. Erről szól a Becstelen brigantyk, amit azért itt hetediksor.blog szinten még átnyálazunk néhányszor a mozikban, hátha közelebb tudjuk hozni egymáshoz a véleményünket.
[…] leesett Supermanről), akit többek között Bobby Sands börtönéveit taglaló Éhség, Tarantino Becstelen Brigantyk és a 2009-es év egyik legjobb független filmje, az Akvárium c. filmekben láttunk. Egyik sem […]