A haverom, Chris


Múltkor beszéltem Hanula Zsolttal telefonon, és kicsit viccelődtünk azon, mennyire le vagyunk maradva az önmegvalósítás terén, ha Christopher Nolan még csak negyven éves, és már ott tart, ahol. Tulajdonképpen nekem már egy éve szállítanom kellett volna egy Mementót, és ha Zsolt nem a napokban jön ki valami ilyesmivel, akkor neki is lőttek. (Habár említett filmet igen rövid idő alatt hozták tető alá, még belehúzhatsz, Zsolt!)

Egyikünkből sem lesz sose Christopher Nolan, és ez nekem jobban fáj, mint az, hogy nem lesz belőlem Woody Allen, vagy – a suszter maradjon a kaptafánál – García Marquez. Csak mert Woody zsenialitása tiszta sor – most hagyjuk az elmúlt tizenegynéhány évét -, míg Nolanről senki sem állíthatja, hogy ő lenne a filmművészet csimborasszója. Mégsem lehet rajta fogást találni – nem csak, hogy nem lehet, de nem is akarunk. Még csak le sem iparosozzuk, holott tisztában vagyunk azzal, hogy a kétezres évek is bőven szolgáltattak nála izgalmasabb művészi látásmóddal rendelkező ifjú titánokat. Én Nolant azért nem bántanám soha, mert emberileg szimpatikus, és ez azért egy művésznél fontos szempont lehet a művei befogadását illetően. Nolan szimpatikus egyénisége a filmjeiből sugárzik ki. Van olyan rendező – neveket most minek? -, aki bár hatással van rám, és úgy jövök ki a filmjéről, hogy jól gyomorba vagyok rúgva, és tudom, hogy az alkotásról beszélni kell, és beszélni fogok, mégse akarnék utána a mélyen tisztelt mesterrel beülni egy sörre a mozi büfében, még ha lehetne se. Nolannel viszont bármikor söröznék. Még a Tökéletes trükk után is így gondoltam, pedig az a film annyira nem is tetszett.

Ráadásul Nolan akkor robbant be a filmművészetbe és az életembe, amikor hogyúgymondjam, a hagyományos mozizás hattyúdalát dúdolták a pesti utcák (sic!). Emlékszem, másodszor akartam megnézni a Mementót néhány barátommal, akiket kötelező látnivaló felkiáltással rángattam el a Kossuthba, amikor is a kiszámíthatatlan tömegközlekedés okán 3 percet késtünk. A jegyszedőnő azt tanácsolta, be se menjünk. Mert nem fogjuk érteni, ha nem a legelejétől látjuk. Nem akarok demagóg vagy szentimentális lenni, de ma, amikor a film kezdési időpontjában még 100 méteres sor áll közepeskólakispopcornért, merne-e valaki olyan filmet elkövetni, aminek az elejéről nem lehet lemaradni? És hol vannak azok a jegyszedők, akiknek fontos, hogy ne maradj le a film lényegéről?

Na, mindegy, mi akkor – 2001 májusában, vizsgaidőszak kellős közepén – nem maradtunk le róla, és mivel mindenki odáig meg vissza volt tőle, a program értelmi szerzőjeként olyan büszkén léptem ki a körúti szellős tavaszba, mintha legalábbis én rendeztem volna a Mementót. Akkor lett a haverom Chris. (Később még egy filmmel, a Donnie Darkóval megtörtént ugyanez, de ott végül inkább Donnie, mint Richard lett a haverom).

Örömömhöz az is hozzátartozott, hogy másodjára lényegesen érdekesebb volt számomra a film, hiszen a Mementó dramaturgiailag maga a tökéletes trükk: egy rövid távú memóriáját elvesztett férfiről szól, kinek sanyarú sorsát Nolan úgy látta a legjobbnak érzékeltetni, hogy beletaszította a nézőket is abba a kínzó állapotba, melyben az ember látszólag jelen és jövő nélkül tengeti mindennapjait. Mivel Leonard Shelby számára csupán az elmúlt néhány perc követhető vissza, örökké zavarban van, mi miből következik, miközben az egyre távolabb kerülő régmúlt számára még mindig csak néhány hétnyi távolságra van. Először a Mementó kapcsán gondolkoztam el azon, hogy valószínűleg a memóriánk maga a személyiségünk – nevezhetjük léleknek is. És ez a fantasztikus Nolanban! Hogy innentől már abszolút nem érdekes a thriller vonal, vagy az, ő volt-e az első, aki ezt a meglehetősen ritka betegséget sztorivá kerekítette…

Mert hirtelen azt érzem, hogy Leonard Shelby tulajdonképpen én vagyok, és minden néző, amennyiben elfogadjuk, hogy személyiségünk, ennélfogva sorsunk aktív alakítója számtalan olyan esemény, amelyet elfeledtünk, elfojtottunk, rettegve vagy akaratlanul elástunk tudatalattink legmélyére…  Ezek az éber tudatom számára nem létező dolgok is alakítják a sorsomat, ennélfogva szinte éppúgy botorkálok néha a saját tudatom – hibás működése – teremtette félhomályban, mint emlékezőtehetségét vesztett hősünk…

Hasonlóan könnyű átérezni az Álmatlanság már-már közhelybe hajló zsaru karakterének  inszomniás bolyongását saját lelkiismerete labirintusában, s hiába a film némely hibája, a rendező itt is – kitűnő atmoszférateremtő képessége mellett – megcsillogtatja szimpatikus gondolkodásmódját. Nem tehetek róla: egyszerűen mérhetetlenül tetszik, amit Chris gondol és elmond az emberi lélekről, elméről, esendőségünkről. Nem csoda, hogy a Batman legenda föltámasztását is az ő gondjaira bízták, hiszen a legsötétebb szuperhős szinte kiált egy kis lélekturkálásért, amelyet Nolan gyönyörűen meg is old, a második epizódban pedig nem csak azzal tesz rá egy lapáttal, hogy vérfagyasztó pontossággal mutatja be egy pszichopata „gondolkodásmódját”, de megérdemelten viszi el a pálmát azért is, hogy Heath Ledger mint színész egy nemzedék ikonja lett.

Szinte már menetrendszerű volt, hogy a rendező hamarosan valami újabb őrületbe vágja a fejszéjét, és milyen jó is volt látni, hogy vannak előre borítékolható teljesítmények még Hollywoodban is! Sőt, ami a külcsínt, vagyis a színészeket, képi világot, de még a zenét is illeti, minden kétséget kizáróan az Eredet Nolan legpazarabb műve. Persze, ahhoz, hogy maradéktalanul élvezhessük, nem szabad elfelejtenünk, hogy Nolan nem egy David Lynch – ő a haverunk, Chris! Szóval, nem fog beszakadni a mozi teteje az alkotás végén, és a hazautat sem új emberként tesszük meg a film után. Hanem megint az történik, ami Nolannél mindig: a Di Caprio alakította főhős álmain, elfojtásain, félelmein és élet tragédiáin keresztül belenézünk magunkba – de csak épp annyira, amennyire kedvünk tartja –, és őszinte, baráti érdeklődéssel hallgatjuk meg, Chris szerint miket követhetünk el és oldhatunk meg álmainkban. Aztán nyújtózunk egy nagyot, arra gondolunk, de jó lenne inni egy sört, ha nem is Chrisszel, akkor a mozipartnerünkkel, akivel szinte egyszerre röhögünk egymásra: „Te, szerinted parát fogunk álmodni ma este?” Ő erre azt mondja: „Ez már rajtunk múlik, nem Chrisszen.” Való igaz.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Lopás az Eredet!
Következő cikk A varázslótanonc 1940-ből

4 hozzászólás

  1. Avatar
    2010. augusztus 5. csütörtök

    Nolan szemfényvesztő. Blöff.

  2. Avatar
    2010. augusztus 5. csütörtök

    Mindeki lefossa a lábát ettől a fazontól. Könyörgöm, ez csak egy látványos film, semmi több!

  3. Avatar
    2010. augusztus 5. csütörtök

    @efes: Melyik? 🙂 Igen le amúgy, mert annyira jó.

    Anna, elfelejtkeztél a “Following”-ról, vagy ha nem láttad, akkor nézd meg, mert már ott látható benne, hogy Chris haverunk már tanulja kiélni a történetszövés mesterségét és már ott nagyon jól sikerül neki, annak ellenére, hogy elég low budget a film.

  4. 2011. június 3. péntek

    […] adaptálni, hanem radikálisan, már-már tiszteletlenül újraértelmezni – ahogy azt Christopher Nolan tette a Batmannel. Igen, témánál vagyunk és nyilván sokan unják már ezt az örökös Nolanezést, sőt talán […]

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..