Az utazó – kritika


Átutazó

Amikor az első trailerben megpillantottam Johnny Deppet Csernus Imrének álcázva, azon nyomban a tábortűz  füstjének illatát éreztem az orromban. Oltári nagy égés lesz! A komplett végeredményt végig fészkelődve, csak egy dolog, hogy félelmeim beigazolódtak, de abszolúte értetlenül állok az egész produktum előtt. Hogyan képes ennyi tehetséges ember ezt így össze-szerencsétlenkedni?
Nálunk az Anthony Zimmer ráaggatva a „stílusos francia krimi” címkét, könnyen kiajánlható filmként egész jól teljesített a tékákban. Az álomgyári újragondolása sem tűnt egetverő hülyeségnek, ám a problémák idejekorán megmutatkoztak. Az alakuló stáb gyanúsan gyorsan cserélődött, színészek (Tom Cruise, Sam Worthington, Charlize Theron), majd rendezők (Lasse Hallström, Alfonso Cuarón) aztán végre összeverődött a stáblistán olvasható névsor.

A mások életével berobbanó Florian Henckel von Donnersmarck rendező nem mert nemet mondani Hollywoodnak. A-listás csapat, szinte mindenkinek jutott már szobor a brigádból, ötvenszer(!) annyi pénzből forgathatta le, mint anno a lehallgatós drámáját, csupán a szív maradt otthon. A forgatókönyvírók kontárkodása a legszembetűnőbb, az eredetihez képest egy fájóan béna, humorkodó jelleget próbálták a történetbe belefecskendezni, és a friss ötlet a helyszíncserével (a mindig impozáns Velencére) kimerült. A forrásmű legjobban sikerült jelenetét „a kórházból mezítláb pizsamában menekülőst” is sikerült tönkre tenni, ahogy Depp Pierre Richardot imitálva szökik a luxusszállodából. A mozi ritmusa egy esernyős vezetővel bóklászó nyugdíjascsoportra emlékeztet, és mire az egy szem fordulatig elcsoszog a történet, addig a kétdimenziós Jolie pontosan tizenkét ruhakölteményt vonultat fel. A főszereplők között kialakult óriásrománcot, könnyedén fújná el a kanálisok közé betévelyedő első szellő. Az pedig tényleg röhejes, hogy 2010-ben a morcos maffiózó még mindig azzal riogatja alkalmazottait, hogy a szemük láttára, puszta kézzel előtt farag le a létszámból.

Az elárasztott Szent Márk tér kövezetéről felázott galambürülék nagyobb egységet alkot, mint ez a százmillióból vászonra kínlódott ipari termék. Az egész olyan, mint az az érzés, mikor az általános iskolában uzsonnára gépsonkát reméltünk, aztán turistaszalámit kaptunk helyette. Válassz ki bárkit a metrón, ülj le mellé, garantáltan izgalmasabb lesz!

 

Érdemes elővenni az Anthony Zimmert, mert a zenéje is klassz!

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Filmszemle és honi filmeseink 2011-ben
Következő cikk Boardwalk Empire – Gengszterkorzó

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..