Élőzene némafilmre – visszatértek a ’20-as évek plusz elektro beatek, ambient ütemek. Ruttmann klaszikját az Amoeba zenekar kísérte a moziban.
Walter Ruttmann 1927-es Berlin, egy nagyváros szimfóniája (Berlin: Die Sinfonie der Großstadt) című filmje a maga idejében természetszerűen fantasztikus élményt jelenthetett a mozinézőknek, jóllehet akkoriban még eleve ez az új médium láttán tátva maradt az európai polgárok szája. Nem éppen útikalauz, mert nem feltétlen a város nevezetességeit emeli ki, inkább amolyan egy nap Berlinben jellegű képmese, montázs, beszéd nélküli hangulatjelentés. Ma egy félévi vizsgán nem mennénk át vele a fősulin, de ez egyben azt is jelenti, mennyire alaptételekké váltak azok az ötletek és megoldások, amelyeket többek között ez a film is megteremtett anno. Hogy mégis újranéztük az Odeon Lloydban, ahhoz több kellett, mint a némafilm korszaka iránti – engem különösen nem is érintő – rajongás vagy szakmai érdeklődés. Újramixelve ugyanis a mozi kőkorszakának hangulatát, amikor a kalapos zongorista kísérte vidáman csattogó dallamokkal a fekete-fehér kockákon esetlenül mozgó alakok történetét, 2011-ben egy laptoppal, erősítővel, dobszerkóval megtámogatott fiatal, underground formáció, az Amoeba festett zenei alapot élőben a filmképekhez. Az ötlet annyira adja magát, hogy a betévedt néző azon kezdhetett morfondírozni, eddig hogy’ nem jutott ez eszébe senkinek. Pedig például a Tér-Film-Zene fesztiválokon is elő szokott fordulni, hogy élő zongorajátékkal kísérnek egy-egy klasszikust, illetve ha nagyon akarunk, talán találhatunk a magyarhangyáéhoz hasonló kezdeményezéseket, de mindent egybevetve keveseknek van tudomása róla, hogy ilyen van, ilyet lehet, ez mekkora élmény.
A magyarhangya Szóljon hangosan a néma névre keresztelt kezdeményezése egy vetítéssorozat, amelynek első állomása volt a Berlin…, illetve az Amoeba „közös” show-ja, így remélhetőleg még számos hasonlóan kreatív ötletnek örülhetünk a következő hetekben-hónapokban. Az ilyen rendezvények természetszerűen egészen más értelmet kapnak, mint egy filmvetítés, vagy mint egy koncert, igazából se egyik, se másik, és nem is a kettő együtt. A zenék nem dalok, inkább tételek, nem nagyon találunk benne meghatározó dallamokat, riffeket, hiszen mint a filmzene általában, ha sokunk számára bír is önálló értékkel, inkább megtámasztja, felerősíti a vásznon látottakat. Megkockáztatom, itthon, önmagában nem hallgatnám egy órán keresztül. Az is lehet, hogy a kanapén eldőlve egy ’20-as években forgott némafilmmel együtt sem nézném meg. De egy moziteremnyi nyitott és érdeklődő arccal kifejezetten unikum. Annál is inkább, mert bár az Amoeba nyilván nem improvizált, hanem a filmhez szorosan illeszkedő kész kompozícióval érkezett, valahogy mégis az az ember érzése, hogy egy-egy ilyen alkalom az élő jelleg miatt elkerülhetetlenül egyedi – és megismételhetetlen. Ennek ellenére megismételhetnénk.
Ők tolták a beatet:
Nem ez az első ilyen próbálkozás, én már láttam pl. a Metropolist dj-vel, Dziga Vertov Ember a felvevőgéppel-jét a Cinematic Orchestra adta elő nagyon sokszor, lemez is van belőle, a Tilos partykon is voltak már régóta efféle próbálkozások. A mezzon is láttam valamit, ami német expresszionista filmeket mixelt egy srác, arra meg egy élő zenekar játszott. valami norvég cucc volt, azt hiszem, a Supersilent volt a zenekar neve. Jók ezek, nagyon bírom, kár hogy nem volt kedvem elmenni erre az Odeonosra…
Metropolis? Ahhoz csinálta a zenét a Queen, igaz, a Radio GaGa… :-)) AMúgy ja, azért írtam, hogy amúgy van ilyen, csak nem nagyon tudnak róla, de erről most tudtunk és jó is volt, legközelebb gyere, egy sörre vendégem vagy!