Lemosható tetkóStieg Larsson szívvel dolgozott, ezért vitte el túl korán egy infarktus. Az élet gonosz tréfája, hogy a siker gyümölcsét nem ízlelhette meg, most már viszont Amerikában is majszolnak belőle. 2005-ben, kilenc hónappal a halála után jelent meg az azóta csak Millenium-trilógiaként emlegetett regényfolyam nyitódarabja: A tetovált lány (bár az eredeti cím a Férfiak, akik gyűlölik a nőket sokatmondóbb).
Rohamtempóban A Da Vinci-kód méretű őrület vette kezdetét. Az első író lett, kinek műveit egymilliónál többen vásároltak meg e-könyv változatban. Honfitársai nem sokat vacakoltak, 2009-ig leforgattak belőle három mozifilmet, később azt feldarabolva, plusz a vágószoba padlójáról felszedett jelenetekkel kibővítve még egy hatrészes tévésorozatra is futotta. A bestseller túlpartra átcsapó sikerhullámai előirányozták, a felirattól rettegő amerikai nézők meg áhították a hazai verziót.
A Nils Arden Oplev rendezte svéd változatot, csupán az amúgy is kielégíthetetlen „a könyv mindig jobb” mondatot skandáló sznob tábor nem szerette. Noomi Rapace Lisbeth Salanderré való átlényegülése mindenkit lenyűgözött. Jó darabig hízelegtek neki, hogy angol nyelven ismételjen, végül inkább Guy Ritchie és Ridley Scott hívószavának engedett. Míg a Mikael Blomkvistet alakító Michael Nyqvist időközben Tom Cruise gallérját ráncigálta meg a Mission: Impossible utolsó felvonásában.
Mikor David Fincher ülepe megpihent a direktori székben, a remake feleslegességét károgók (velem az élen) hangereje csökkent. Egy negyven éve eltűnt lány után nyomozó újságíró, oldalán az antiszoc punkcsajjal, körülölelve csupa jómódú, ámde válogatottan aljas emberrel, abszolút ideális matéria számára. Tehetségében bízva reméltük, nem csupán a 250 ezer dollár/nap miatt lesz ez a verzió szagosabb, színesebb. A James Bond jellegű főcím pont azt a magabiztosságot sugallta, hogy ez az egész produkció egy gólvonalon guruló labda, egy szerényebb képességű játékos sem hibázná el. Annyit leszögezhetünk, bement ugyan, de csak a kapufa belsejéről. Fincher először okoz méretes csalódást (utoljára ekkorát tavaly a Pixar a Verdák 2.-vel).
Nézem a vásznat, de nincsenek rajta David ujjlenyomatai. Az északi fénymásolatának pusztán azért nem titulálhatjuk, mivel a sztoriból hol elvettek (Lisbeth apja egy tőmondatba sűrítése), máshol pedig feleslegesen hozzátettek (Mikael hívő lánya, a Wenger család betársulása a lapba). Ami a Hetedik egyes jeleneteit anno a retinánkba tetoválta (a gyilkosságok vérbő helyszíni szemléje), most ebből maradt egy slideshow egy laptop monitorján. Számos ponton azt érezzük, felmondó jelleggel pörögnek a jelenetek, és pusztán a skandináv tél tesz mögé némi párás leheletet, az érzelmi kapcsolódás és a cidri azonban elmarad. A tényleges ügy lezárása gyorsan elmaszatolt, a körbe érő másik szál elvarrása pedig kifejezetten lagymatag utolsó húsz perccel ajándékozza meg a nagyérdeműt.
A színészválasztással nincs különösebb probléma, Stellan Skasgard és Christopher Plummer a megbízhatóság ismérvei, Daniel Craig Havas Henrik léptékkel rágcsálja szemüvegét. Rooney Marának a tökélyt kellett megközelíteni, végül is vette az akadályt, noha porcelánbaba pofiját hiába sminkelik a (Szárnyas fejvadászt megidéző) bosszúálló démonra, törékenyebb alteregója a Stieg Larsson által teremtett XXI. századi anti-hősnőnek. Fincher mozijai többnyire nem kedveskednek a gyengébb nemnek (látszik az erőszakolós jelenetnél, ott elemében van), emiatt különösen zavaróak az romantikusba hajló pillanatok. Általában úgy viszonyulok ezekhez, akár kínai termék a poliészterhez, mindig legyen benne és minél több, ám erre a kapcsolatra ez korántsem jellemző, így a sutácska zárójelenet eleve hamvába holt. A tavaly díjakat halmozó Atticus Ross és Trent Reznor a trailer alatt hallható feltechnosított Zeppelin számmal jelezték, valamit idén is nagyon szeretnének. Hiába, a szépen szűrőzött képek alá terített elektronikus hangszőnyegük, legalább annyira könnyen felejthető, mint a komplett végtermék. Túl sokszor bízunk naivan rendezőkben, megfeledkezve arról, hogy ez is csupán egy iparág. Most David Fincher ezzel a 158 perccel arra emlékeztetett, csupán egy munka volt, időre elvégezte, ám a benne rejlő szépséget most nem lelte meg.
Ez legalább váratlan…
