Mindenki comebackkel


VCMG

Igyekeztem három egymástól merőben eltérő lemezt választani az aktuális ajánlóba, ám a meghallgatásukat követően kiderült, hogy sokkal több bennük a közös, mint elsőre tűnt. Mindhárom esetben korszakalkotó előadókról beszélhetünk, akik azonban friss anyagukkal aligha terveztek bármi forradalmit alkotni. A két ős-Depeche Mode tag tulajdonképpen szórakozásból hozott össze egy techno-albumot, látszólag mit sem törődve azzal, hogy ezt most kiadja valaki vagy sem; Paul McCartney-t hallgatva kicsit az volt az érzésem, az öreg talán észre sem vette pengetés közben, hogy ég valahol egy felvételt jelző piros fény; a Cranberries pedig – kicsit félve írom le – mintha muszájból rögzített volna pár új dalt, amik csontra ugyanúgy hangzanak, mintha mondjuk 15 évvel ezelőtt íródtak volna.

VCMG

VCMG: Ssss

Az előadó és az album címe így ránézésre olyan, mintha rákönyököltem volna a klaviatúrára, de nem, ez a két tag, azaz Vince Clarke és Martin Gore monogramja, a lemezcím pedig… hát lövésem sincs. Egyébként is amilyen indíttatásból született a közös anyag (just for fun), semmi meglepő nincs benne, ha direkt brahiból adnak címet, mint ahogy anno a Music for the Masses is poénnak indult, aztán mi lett belőle. A Ssss azonban feltehetően soha nem lesz hetvenezres stadionban előadva, és nem is igazán tenne jót neki. A legjobb, ha megmarad annak, ami, két az elektronikus zenében maradandót alkotott előadó éli ki második gyerekkorát azzal, hogy minimál technót játszik otthon a laptopján. És tényleg, Clarke és Gore állítólag még csak nem is találkoztak a „felvételek” alatt, csak félkész file-okat küldözgettek egymásnak e-mailen, csiszolva egyik a másikét, míg egy ponton azt nem mondták, ez már egynek jó lesz. És hogy milyen a végeredmény? Nos, sokak szerint tiszta 90-es évek, ami mondjuk azért fura, mert én az akkor uralkodó techno-vonaltól a mai napig epét hányok, így aztán nehéz kibogozni, hogy erre az albumra azért esik jól bólogatni, mert tényleg zsenik alkották, vagy mert gyerekkori bálványok. A számokban semmi flikk-flakk, nem samplereltek földhöz vágott sörösüveghangot, nem hívtak afro vokalistalányokat és nem nyúltak gitárhoz sem, radikális és egyszerű techno hangzás jellemzi a Ssss-t, valamint egyfajta felszabadultság, játékosság, annak a tudata, hogy ellenben az Erasue és a Depeche Mode-albumokkal, itt a világon semmilyen elvárások nincsenek velük szemben. Nekünk se legyenek.

http://www.youtube.com/watch?v=qq0eEQCRpT8

Paul McCartney: Kisses on the Bottom

Én ettől az albumtól először megijedtem. McCartney nagyrészt régi kedvenceit énekelte fel, két darab saját szerzemény szerepel csak rajta, az egyiken ráadásul Eric Clapton pengeti. Ami rendben is lenne, de a harmadik track körül úgy tűnt, mintha a kandalló előtt egy karosszékben ülne közel a hetvenhez, és egy kifejezetten öreges tempójú és végtelen nyugalmat árasztó nosztalgiázásba kezdene. De nem is annyira a hatvanas évekre emlékezve, amikor ő volt aranyifjú, hanem kábé százötven évvel ezelőttre. Egy nagypapi. (De hogy túlzásoktól mentesen lőjük be a kort: azt nyilatkozta, ezeket a dalokat énekelték a szülei szilveszterenként.) Nem várom, persze, hogy nem, mindenkitől a Mick Jagger-attitűdöt, végül is meg lehet öregedni szépen is, sőt talán aki nem akar bohócot csinálni magából, az így teszi jól. De valahogy mégis rossz volt, szomorú volt érintkezni azzal, hogy Paul McCartney ennyire közel lenne a… nos, az elmúláshoz. És hogy erről ilyen kedvesen, nyugodtan énekel. Túlzok, hiszen nem – feltétlenül – erről énekel, maguk a dalok nem erről szólnak, de a hangja, a suttogó éneke, valahogy mégis ezt érezteti. És aztán eljutunk a Black Bird-ig, amikor pedig konkrétan sírógörcsöt kapok, mert ami addig kedvesen őszes színű volt, egyszeriben feketévé lett, pont mint a halál. Hangját a vele egy generációt képezőkkel szemben nem roncsolta nemesítette blues-ossá a több évtizedes dohányzás és alkoholizálás, megmaradt vékonynak, de ezen a lemezen nincs oka kiereszteni. És igen, többször eszembe jutott Johnny Cash American IV: The Man Comes Aroundja. De remélem, csak rossz napot fogtam ki és Paul McCartney 80 évesen is fellép majd a Budapest Arénában.

http://www.youtube.com/watch?v=cW6RH2bOwd8

The Cranberries: Roses

A harmadik górcső alá vett albumról is elmondható, ami az előző kettőről, gyakorlatilag egy tempóban nyomják végig az egészet, keresve sem találunk benne kiugró részeket, egy markáns hangulatváltást, vagy némi kísérletező mentalitást. És valamiért, ahogy McCartney és a VCMG esetében, ezúttal sem lehet ezért haragudni. A Cranberries néhány éves tetszhalott állapotot követően rendezte sorait, hiszen vagyunk még pár ezren Európában és tán azon kívül is, akik örömmel hallgatjuk azt az énekesnőt, akinek a hangjába konkrétan szerelmes bír lenni az ember. Az ír banda a világon semmin nem változtatott, pontosan ugyanazt a dallamos és alapvetően Dolores O’Riorden csodálatos hangjára, hirtelen hajlításaira építkező világot adja elő, amit mondjuk a kilencvenes években. A 2009-10-es re-union turnéjuk is megmutatta, hogy igény volna akár újabb lemezre is, ez most februárban jelent meg, bő tíz évvel az előző stúdióalbum után. A dalcímeket böngészve sokaknak a Schizophrenic Playboys fog feltűnni elsőre, pedig talán az egyik legjellegtelenebb track lett a lemezen, míg vele szemben azt hiszem a címadó és zárószerzemény, a Roses jelenti az érzelmi csúcspontot, igazi a Cranberriestől ismert szívfacsarás. Idén bejárják a világot, hozzánk legközelebb június 24-én Pozsonyban, míg november 29-én, a turné jelen állás szerinti utolsó állomásán Bécsben lépnek fel. És ha az a kérdés, hogy a lemeztől függetlenül, ha most 2012-ben hallanám először Dolores hangját, akkor is menthetetlenül beleszeretnék-e, nos: semmi kétség, egyetlen pillanat alatt.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Magyar film - Így is lehetne
Következő cikk Kinn a farkas, kinn az ember

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..