Az üldözött – kritika


a-most-wanted-man-2014-philip-seymour-hoffman-robin-wright-movie-001Az üldözött (A Most Wanted Man); rendező: Anton Corbijn; szereplők: Philip Seymour Hoffman, Rachel McAdams, Robin Wright, Willem Dafoe,; angol-amerikai-német politikai thriller akciófilm; 121 perc; 2013 (12) 

Ó, Philip!

Az élet közel sem a legjobb, de mindenképp a legkegyetlenebb forgatókönyvíró. Mennyivel jobb lenne szokványosan a filmre szorítkozni, most azonban ezt nem tehetjük meg. Mert a mozibarátoknak csupán ennyi marad, hogy a filmvásznon keresztül vegyenek végső búcsút kedvencüktől. Nem olyan rég még megrendülve néztük Heath Ledger utolsó meghajlását a Doktor Parnassusban, aztán a nagymackó Gandolfini elhalványuló mosolyát az Exek és szeretőkben, itt pedig azzal a szomorú ténnyel kell megbarátkoznunk, hogy Philip Seymour Hoffman neve utoljára szerepel első helyen a stáblistán.Egy újabb John le Carré regény megfilmesítése mellett amúgy sem mentünk volna el. Carré nem csupán beleírta magát a XX. századi kémirodalom halhatatlanjai közé, de azt is illik tudni róla, hogy őfelsége népszerű ügynökével ellentétben a való életben is erősítette az MI-6 kötelékét. A hidegháborút meg talán még a két mamuthatalom sem látta úgy át, ahogyan azt ő papírra vetette. Gazdag munkásságából számos tévésorozat, film táplálkozott már, váltakozó sikerrel és minőséggel. Műveit nem egyszer maga gyúrta át forgatókönyvvé (A panamai szabó, Az elszánt diplomata). A legutolsó adaptációt (Suszter, szabó, baka, kém) imádták a kritikusok (talán jobban is, mint a közönség) mert szekérnyi díjat szedegetett össze, egy biztos a színészi gárda teljesítménye tényleg megsüvegelendő.
a-most-wanted-man-Az üldözött rendezői székébe a holland származású Anton Corbijn csücsült. Anno a nagyjátékfilmes debütálásával (Control) rögtön elhallgattatta a “csak a Depeche Mode és U2 házi kliprendezője” felhangokkal károgókat, viszont Az amerikai, George Clooney kasszabiztos szerepeltetésének dacára is, inkább kudarcként rögzült a fejekben.
P.S.HoffmanMostani teljesítménye viszont végképp meggyőzi a kétkedőket, mert egy precízen felépített, hangulatában a 70-es évek klasszikusait idéző (jóllehet ez a játékidő 2/3-nál tempóján is megmutatkozik) politikai thrillert vezényelt le.
9/11-et a nemzetközi kémhálózatok össznépi töketlenkedése eredményezte, most persze vállvetve dolgoznak azon, hogy ez meg ne ismétlődjön. Ennek gócpontja Hamburg, mely szürkéskék és mustársárgába öltözött kockaépületeivel, ingerszegény lakásbelsőivel tökéletesen sugallja, a város pont annyira színes, mint valójában a tényleges hírszerzői munka. Itt szintén létezik a napi rutin. A feladat újra és újra ugyanaz, behálózni a kis halat, beetetni, majd felhasználva a még nagyobbat horogra akasztani, és ezzel a világot biztonságosabb hellyé tenni.
A láncdohányos Günther Bachmann (Philip Seymour Hoffman) karaktere szomorúan rántja le a leplet a hétköznapi Bondról. Valójában szürke zakót, lógó ballont hord, pocakos, két utcányit, ha bír szuflával. Nem visz fel talicskaszámra nőket, a legbékésebb pillanatában max egyedül pötyög otthon a zongoráján.

Mire a történet szerteágazó szálai kezdenek összeállni, mi már régen egy másik filmet nézünk, egy korszakos egyéniség búcsúfellépését. Még egyszer utoljára előadja a legnagyobb trükkjét, amit egész karrierje alatt olyan könnyedén játszott, “hiszen csak egy vagyok közületek.” A fenét! Éppen ezért kétségbeejtő minden homlokráncolása, kiábrándult sóhaja, kezet vesztő bábként való összeomlása. A mellékszerepekben hiába teljesítenek kiválóan kollégái (Willem Dafoe, Robin Wright), minden különösebb erőlködés nélkül marad az egyszemélyes mozija, szerencsére egy hozzá méltó  filmben. Ó, Philip! Piszkosul fogsz hiányozni.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Átjáró 02. - Tökéletes idők
Következő cikk A nyolcadik utas: a Halál – Rendezői változat