Már megint egy gonosz kislány


Démoni doboz (The Possession) amerikai horror, 92 perc, 2012 (16) rendező: Ole Bornedal, főszereplők: Natasha Calis, Jeffrey Dean Morgan, Kyra Segdwick

És már megint egy ördögűzős mozi – két dolog miatt lehetne csak érdekes. Az egyik, hogy a dán Ole Bornedal rendezte, a másik, hogy szerepel benne a pajeszos indie zenész, a nagyon kúl és érzékeny Matisyahu. De igazából egyik se segít nekünk túl sokat.

A Démoni doboz tipikusan az a film, amit azért nézünk végig, mert bízunk benne, hogy lesz majd belőle valami. Aztán nem lesz. Legalábbis semmi olyan, ami ne lett volna meg százszor, nagyjából pont így: elvált apa csinos házba viszi két szép leányát, s mivel válás után van, mert anyu kidobta, kényeztetné gyermekeit, úgyhogy amikor a kisebbik meglát egy házi kiárusításon egy mutatós, ám gyanús héber felirattal díszített fadobozt, szépen hazaviszik a patinás csecsebecsét. Addigra mi már tudjuk, mert okosak vagyunk, meg egy néni alapos helybenhagyásával figyelmeztettek is minket, hogy azt a ládikát nagyon nem kéne kinyitni. A leányka persze érzi, hogy horrorfilmben szerepel, úgyhogy mégis megteszi – innentől meg Linda Blair üdvözletét küldi a múltból, s a fránya gonosz szellem vagy valami ilyesmi annak rendje és módja szerint belemászik a kicsikébe, akinek persze mindenféle undormány jön majd ki a szájából, rondán beszél és tekergeti a fejét. Mi meg mérgesek vagyunk, hogy ilyen rohadt hangos a mozi hangrendszere, s nem tudunk szunyókálni egyet, amíg a kvázi ördögűző Matisyahu segítségével visszaparancsolják a dobozba azt a piszok kis pokolfajzatot – aki bezárt, gazdatest nélküli állapotában nagyon szeret túlvilágiul suttogni. Biztos csúnyákat mond, de ez igazából nem érdekel senkit.

Drága Ole Bornedal, de most komolyan. Erre meg mi szükség lehetett? Érdekes dolog, amikor valaki egyszer-kétszer már megégeti magát Hollywoodban (Éjjeliőr a hullaházban és még számos forgatókönyv), hazakullog, otthon megint magára talál (Csak egy szerelmesfilm) – aztán ördög bújik belé, s elvállal egy ilyet. Persze teljesen felesleges fejtegetni, hogy miért dönthetett így, mindenkinek vannak gyenge pillanatai, lehet, hogy a következő otthoni filmre gyűjtögetett. Lelke rajta, mindenesetre azért elég fura, hogy mostanában félévente jön ki egy ehhez hasonló darab, igaz, inkább a kézikamerás stílus szokott menő lenni. Ez szépen, művészien rögzített, úgyhogy valamennyire elviselhető. Például az a rész kifejezetten csodás, amikor a mostohapapuci szájából kirepül a fogsor, közben meg a kislány úgy néz rá, mint egy feketével sminkelt, Anti Fitness Club-gruppie a mesterségesen felkorbácsolt szélviharban. Remek jelenet, talán két egész percig emlékszünk is rá.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Lazhar tanár úr
Következő cikk Ai Weiwei: Never Sorry

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..