Filmek, amik után inni kell egy sört


Miért ülünk be a moziba? Azért, hogy nevessünk, hogy sírjunk, hogy katarzist éljünk át, hogy elgondolkodjunk. Nyilván még ezer más okot föl lehet sorolni, ám kétségtelen, hogy vannak bizonyos sémák, amiknek a teljesülését általánosan elvárjuk egy film esetében, még ha ez nem is tudatosul bennünk. Ez pedig általában az, hogy valamiféle feszültségoldódás jöjjön létre. Ez lehet a bennünk általánosan jelenlévő feszültség, lehet a film által generált feszültség, amely feloldódhat meghatódottságban, nevetésben, megnyugvásban. Még egy drámaian végződő film utáni kiadós sírás is megtisztíthat, rendbe teheti a lelkünket.

Henry: Egy sorozatgyilkos portréja

Vannak azonban olyan filmek, amelyekben az általában egyre fokozódó feszültségünk eljut ugyan egyfajta katartikus végig, ám nem tud feloldódni. Följutunk ugyan a hegycsúcsra, de valahogy ott ragadunk, lejönni már tudunk. Felkavaró alkotások ezek, amelyeknek a hatása pszichésen kifejezetten megterhelő lehet. Miért nézzük őket mégis? Egyfelől előre nem tudhatjuk, mibe mászunk bele, másfelől talán szükségünk van arra, hogy kibillentsenek minket megszokott tudatállapotunkból. Az alábbiakban igyekeztem néhány olyan filmcsemegét összegyűjteni, melyek szerintem határozottan tudatmódosító hatással bírnak, ráadásul némelyike talán kevésbé ismert Kezdjük mindjárt a krimik, thrillerek és horrorok egyik legkedveltebb főhősével, a pszichopata sorozatgyilkossal. Már a könyökünkön jön ki a karakter, annyit láttunk a vásznon, mégis, teljes valóságában igen nehéz elképzelni, pontosan mi lehet egy ilyen ember elméjében. Semmi bajom A bárányok hallgatnakkal, de ismerjük el, Hannibal egy idealizált sorozatgyilkos, aki ugyan velejéig gonosz, de mégis emberszerű – nem egy érzésektől teljesen mentes gyilkológép.

Ha egy igazi, vérfagyasztó pszichopatát szeretnénk látni, ajánlom a Henry: Egy sorozatgyilkos portréja című filmet. John McNaughton nem csak az első perctől az utolsóig tartó, szinte elviselhetetlenül nyomasztó atmoszférával és a már-már valóságshow-hoz hasonló – épp ezért amatőrnek is ható – jelenetekkel sokkol, hanem azzal, hogy annyira élethűen ábrázol egy olyan embert, akinek egyáltalán nincsenek érzései és lelkiismerete, hogy a film után engem a Henryt alakító Michael Rooker imdb-re föltöltött fotójától is a masszív rosszullét kerülgetett. Természetesen ez Rooker színészi játékát is dicséri. Nem tudjuk levenni a szemünket a képernyőről, annyira döbbenetes és felkavaró a film, mely az utolsó csapást akkor méri ránk, amikor szembesülünk a logikus, mégis döbbenetes végkifejlettel. A Henryre minden további nélkül ráhúzható a közhely, miszerint megtekintését csak erős idegzetűeknek ajánljuk. Mert tényleg ez szükségeltetik ahhoz, hogy ne essünk mély depresszióba a film után: erős idegzet, elképesztő optimizmus és esetleg egy korsó sör.

Ha az ember valami tragikus balesetről, gyilkosságról vagy erőszakról hall, ösztönösen arra gondol, ő maga hogyan kerülhetné el az adott eseményt. Villámgyorsan végiggondoljuk, hogy mi mit tettünk volna másképp, és olykor még az is előfordul, hogy be nem vallottan az áldozatot hibáztatjuk – ezt nem tekinthetjük rosszindulatnak, hiszen csupán arról van szó, hogy el akarjuk hitetni magunkkal: mi nem kerülhetnénk ilyen helyzetbe. Minél több a kontrollunk, annál nyugodtabbak vagyunk. Még akkor is, ha ez a kontroll látszólagos csupán. Ezért félünk jobban repülőn, mint az autópályán, még ha utóbbin statisztikailag sokkal nagyobb esélyünk van a balesetre. Például egy szép nyári napon, a családi nyaralónkban, körülvéve a szeretteinkkel és a nagy kutyánkkal, elég alacsony a félelemérzetünk.

Michael Haneke hírhedt filmjében, a Funny Gamesben ennek az elképzelésnek ad egy jókora pofont, gonosz elégedettséggel közölve, hogy sehol sem vagyunk biztonságban. Hogy két tinédzser is kicsinálhat minket, fényes nappal, egy békés üdülőövezetben. Mert tulajdonképpen ennyire egyszerű a sztori. Két fiatal srác besétál egy családi nyaralóba, és terrorizálni kezdi az ott lakókat. Emlékszem, olyan ideges voltam a film után, hogy órákig tartott, míg megnyugodtam. A Funny Games olyan következetesen írja át az összes sémát, toposzt, hogy végső csalódottságunkban – különösen az utolsó jelenet vérfagyasztó egyszerűségét, vállrándítós kegyetlenségét tapasztalva –, hogy legszívesebben behúznánk egyet Hanekének. De miért is? Hiszen igaza van. A biztonságtudat szinte mindig csak illúzió. Valójában a külvilág eseményeivel szemben nem tehetünk semmit, nincs kontrollunk, csak az együgyű remény, hogy hátha nem velünk esik meg ez a borzalom.

George Sluizer Nyom nélkül című mesterműve után biztosan sokaknak az jut eszébe: bármi történjék velem, csak ez ne! A film egész atmoszféráját a szorongás hatja át. Más az alaptörténet is épp elég nyomasztó: Rex szerelme besétál egy boltba, és soha többé nem jön ki. Nem találják meg a holttestét, semmilyen nyomra nem akadnak, így a férfinak gyászolni sincs lehetősége. Nem marad semmije, mint a már kényszerességig fokozódott remény és elszántság. Vagyis inkább megszállottság. Sluizer még közhelyesnek mondható krimis eszközöket is bevet, hogy fokozza feszültségünket, amely végig kitart, hogy aztán a történet egy olyan rettenetes végkifejletbe torkolljon, melynél nyomasztóbbat nem igen lehetett volna kiötleni, s amely ugyan minden rejtélyt megold, a feszültségünket csak fokozza. Egy végtelenül okos, költői, felkavaró és Hitchcock műveihez mérhető film a Nyom nélkül. Kihagyhatatlan.

Hasonlóan poétikus, már-már a misztikus kategóriába sorolható film Nicolas Roeg Ne nézz vissza! című alkotása is, melynek történetét akár Edgar Allen Poe is papírra vethette volna annak idején. Nem mintha a film alapjául szolgáló sztori valódi kiötlője – a Hitchcockot is több ízben inspiráló – Daphne du Maurier nem lenne épp elég elismert mint mesteri rémtörténetek írója! A történetben egy kislányát tragikus körülmények között elveszítő pár, otthonuktól távol próbál kilábalni a gyászból, ám emlékeik nem hagyják őket nyugodni, és úgy tűnik, a halott gyermek üzenni akar a túlvilágról. Nehéz elmondani, mi olyan elképesztően nyomasztó ebben a lassú folyású, gyönyörű filmben. Talán a vészjósló szimbólumok – a folyton felvillanó vörös szín –, talán az, hogy Velencét egy félelmetes, sikátorokkal és esőáztatta utcákkal teli, kifejezetten ellenszenves közegként ábrázolja. Talán az, hogy minden jel egy sötét és tragikus végkifejletre mutat, amely azonban mégis rejtve marad előttünk egészen az utolsó percekig. Ott azonban bekövetkezik egy robbanás: „szó bennszakad, hang fennakad/Lehellet megszegik.” Csak épp a feszültség nem oldódik. Köszi, Nicolas Roeg, a filmeden még napokig elszoronghatunk kedvünkre!

Lars von Trier Melankóliája a rendezőhöz méltóan ismét felkavaró, megosztó és rendkívül up to date. Az ember egyik legalapvetőbb félelme az, hogy megszűnik létezni. Ennél nyomasztóbb, ijesztőbb, kontrollálhatatlanabb félelem nincs. Az érzés pedig mindig összekapcsolódik azzal, hogy aktuálisan mitől kell félnünk a legjobban. Néhány éve a természeti katasztrófák rémisztenek meg minket leginkább, sorra készülnek hát a világvége-filmek, mely sodrást Trier is kihasználta, és természetesen nagyon sajátosan és kajánul mondta el a véleményét. Mégis, én most nem ezt a filmet szeretném ajánlani, annak ellenére, hogy épp elég nyomasztó, hanem egy idehaza ismét csak alig ismert amerikai alkotást, a Take Sheltert. Ha sikerül megszereznünk, egy felkavaró, nagyszerű, maradandó filmélményben lesz részünk. A Take Shelter tökéletes ábrázolja a modern ember minden félelmét, és ezen az sem csorbít, hogy főszereplő – a zseniális alakítást nyújtó Michael Shannon – elsősorban egy tipikus, érzéseit nehezen kommunikáló, bizonyos nézőpontból tekintve már „divatjamúlt” férfitípust jelenít meg Curtis személyében, és az eseményeket jórészt az ő szemszögéből láttatja. Az eszét fokozatosan elveszítő Curtisről a Kispál Zár az égbolt című dalának sorai jutnak eszembe: „Úgy volt pedig, hogy ki fogjuk bírni / Kíváncsi voltál, hogy kibírod-e / Úgy volt, hogy mindig a másik hal meg / Más bolondul meg, mi meg sose.” Főhősünknek nincs olyan szerencséje, hogy ne ő bolonduljon meg. Hiába szereti a családját, hiába van jó munkája, rémálmaitól nem tud szabadulni, átveszik elméje felett a hatalmat és ébren is őrült cselekedetekbe hajszolják. Emellett a fejébe veszi, hogy egy hatalmas tornádó közeleg, melytől csak úgy védheti meg magát és a családját, hogy menedéket épít.

Jeff Nichols filmje mindenfajta olcsó megoldást mellőz, mégis könnyfakasztóan drámai. Hiába látjuk a főhős valóságtól való fokozatos eltávolodását, irracionális félelmeit és cselekedeteit, titkon mégis drukkolunk, hogy valahogy másszon már ki a gödörből – vagy stílusosan: a földalatti menedékéből –, és legyen minden úgy, mint a mesében. A remény föllobban, azt hisszük, eljutottunk egy katartikusnak tetsző végkifejletig – persze hamar rájövünk, hogy ha ott ért volna véget a Take Shelter, akkor talán nem is lenne más, mint egy közepes melodráma –, és akkor hirtelen egy olyan befejezéssel lepnek meg, amely mélyen felkavar és megdöbbent, és az egész filmnek egy teljesen más dimenziót ad. Itt nem egy tipikus csavarról van szó, ami után a fejünkhöz kapunk, és alig várjuk majd, hogy immár beavatottként újra megnézzük a filmet. Ez a csavar tulajdonképpen nem is csavar. De erről nem beszélhetek többet. Jó szorongást kívánok!

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Heath Ledger/Joker promó fotók
Következő cikk Star Wars a II. világháborúban!

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..