Equus – színház kontra filmszínház


Nem akarok a műértelmezés körében világmegváltó konzekvenciákat és súlyos jelentéstartalommal bíró végkövetkeztetéseket levonni, ezt hosszan ecsetelve megtette a ruhatári sorban mögöttem álló lány – miközben nem kicsit kellett moderálnom magam, hogy ne röhögjek fel hangosan. Félreértette.

Thalia: Equus
fotó: thalia.hu

Most sokkal inkább a benyomásokról beszélnék, nemcsak a darab összetett témája miatt is – könnyen bele lehet futni fals megállapításokba, mint ahogy azt az ábra is mutatta – hanem azért is mert, a két rokon művészeti ágat (színház-filmszínház) szemléltem egy és ugyanazon dráma keresztmetszetén keresztül.

Az Equust 1973-ban Peter Shaffer angol drámaíró szerezte. A drámát 1977-ben Sidney Lumet vitte filmre, olyan főszereplőkkel, mint Richard Burton és Peter Firth. Az 1973-as londoni ősbemutató óta a művet világszerte számos alkalommal állították színpadra. Nálunk a darab jelenleg Dicső Dániel rendezésében Alföldi Róbert és Szamosi Donáth főszereplésével a Tháliában látható (hál’ istennek egy szereposztásban). Bővebben a Thália honlapján itt>>

A történetet csak dióhéjban vázolom, a 17 éves Alan Strang egy éjszaka alatt megvakít hat lovat. Vád alá helyezik. Az ügyben érintett bírónő barátjához, a neves gyermek pszichiáterhez Martin Dysarthoz fordul, azzal hogy segítsen a fiút meggyógyítani. Az orvos elvállalja az érdekes esetet, és mint ahogy az ilyen történetekben általában lenni szokott a fiú kezelése során a pszichiáter, nemcsak a fiatal páciens titkait és problémáit tárja fel, hanem mindeközben a saját kisiklott életét és démonait is górcső aláveszi.

Érdekes ám összehasonlítani a filmet a színházzal, hiszen bizonyos értelemben véve a közvetítés „közege” más, ugyanakkor a végső cél, a katarzis kiváltása ugyanaz. A néző már a film első jelenetével szembesül azzal az elfojtott szexuális frusztrációval, ami egészen a végkifejletig ott lappang a háttérben, ez a színházban a képi megjelenítési eszközök korlátozottsága miatt csak az első felvonás végén realizálódik a közönségben. Jelen esetben viszont nem gondolom, hogy ezt fel kéne róni a színháznak, hiszen a néző megdöbbentése mindig hatásosabb, mint az az eset, amikor valami már az első perctől kezdve sugallva van, és ezért végig azt várjuk, vajon mikor következik már be.

Állat, orvos, ló

A különbséget esetünkben a történet harmadik főszereplője, a megjelenítésén lehetett talán a legjobban lemérni. Míg a filmben nem volt vitás, hogy jelen lesz a hús-vér állat, úgy a színpadon már kérdéses volt a ló megjelenésének mikéntje, hiszen a színház a filmmel ellentétben bizonyos dolgokat nem jelenít meg, vagy csak stilizáltan jelez. Ezt a problémát azonban olyan bravúrosan hidalta át a rendező, hogy az előadás közben a néző abszolút nem érezte az élő állat hiányát.

A történetből adódó térbeli kötöttség miatt nem volt zavaró, hogy a színpadi ábrázoláskor a tér lehatárolt, hiszen a cselekmény nagy része a pszichiátrián történő visszaemlékezésekből rajzolódik ki. A modernkori dráma esetében általában sosem a díszleten vagy a látványon van a hangsúly, hanem a színészi játékon.

A színészi játék, igen ez a kulcsszó. A színpadi játék egyszeri és megismételhetetlen élményt nyújt azokkal az apró improvizációkkal vagy netán tökéletlenségekkel, amik bármikor előfordulhatnak az előadás alatt. Ezzel szemben a film minden vetítése ugyanazt az élményt nyújtja. Mivel a film és a színdarab a dráma kronológiai felépítésén és szövegszerkezetén semmit nem változtatott, így a színészi játékok remekül összehasonlíthatókká váltak.

Érdekes volt a bírónő figurájának megformálása. Míg a filmben kifejezetten idegesített a karakter a pszichiáter erkölcsi problémája iránt tanúsított totális érzéketlenségével és meg nem értettségével, addig Béres Ilonának színpadon sikerült ezt tompítania és bár a megértés itt is hiányzott, de egy olyan alternatívát javasolt Alföldinek, ami valamelyest feloldotta a feszültséget. Egyébként ezen a ponton volt az egyetlen eltérés a film és a színdarab között, ez azonban mindenképp a rendező, illetve a színház javára írandó.

A Peter Firth által alakított filmbéli Alan Strang hitelesebb volt talán azért is, mert egy mentálisan beteg, introvertált karakter megjelenítésekor, nemcsak a gesztusoknak, de a mimikának is fontos szerepe van, amit a közeli felvételekkel lehet igazán jól szemléltetni. Ezen felül úgy éreztem, hogy a színpadi Alan Strang a hanglejtésben és egyéb apróbb gesztusokban is csak a filmbélit próbálja utánozni.

Ki az a Richard Burton!?

Csak szuperlatívuszokban tudok és lehet Dysart szerepét játszó Alföldi Róbertről beszélni. Egyszerűen hibátlan volt az alakítása. Burton a film elejétől végéig küzdött a pszichiáter karakterével, erőltetett és stílusidegen volt, abszolút nem hittem el az általa közvetített problémákat, válságot. Alföldi ugyanakkor tökéletes természetességgel hozta a válságba jutott, kiégett pszichiátert, akinek a fiú volt az utolsó csepp a pohárban ahhoz, hogy végérvényesen belássa, nem lehet többé azzal a ködképpel álltatnia magát, hogy az életében minden idilli. Nem tudom pontosan meghatározni, hogy mivel tette Burtonnél sokkal emberibbé a karaktert. Talán az enyhe iróniával, vagy azzal, hogy teljesen sallangmentesen mindenféle modorosság nélkül alakította a pszichiátert, vagy csak azzal, hogy iszonyatosan tehetséges színész és élethűen azonosulni tudott ezzel a könnyűnek éppen nem nevezhető szereppel.

Ebben a relációban azt kell, hogy mondjam a színház klasszisokkal nyert. Amihez talán a fentieken túl menően az is hozzájárult, hogy az Equus műnemét tekintve is dráma, és mint ilyen főként színházi előadásra készült.

http://youtu.be/PuSHkTHv7Q4

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A mozi születésnapján
Következő cikk Pacino, Weaver, Garfield a Broadwayn

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..