ParaNorman rendező: Sam Fell, Chris Butler, főszereplők: Kodi Smit-McPhee, Anna Kendrick, amerikai animációs vígjáték, 92 perc, 2012
A srác, aki halottakkal játszik
Ha már nem láthattuk moziban a Frankenweenie-t, engesztelésül megkaptuk helyette a szintén 3D-s stoptrükk technikával készült, hasonló közönségnek szóló ParaNormant. Szegről-végről alkotói oldalról is rokon a két film, hiszen a Butler-Fell rendezőpáros író tagja, Chris Butler korábban már Tim Burton Halott menyasszonyán és a Laika stúdió első egészestés, 3D-s stoptrükk technikát használó filmjén, a Coraline és a titkos ajtón is dolgozott. Nem mellesleg mindkét filmet jelölték a 2013-as Oscarra a legjobb animációs film kategóriában.
A Laika stúdió legújabb bábfilmje ezt a jelölés inkább technikai újításának, és az ezzel elért realisztikusabb látványának, mintsem történetbeli kidolgozottságának köszönheti. A Coraline-nál még fekete-fehér 3D-s nyomtatást itt felváltotta a színes nyomatok készítése, így már csak kisebb utómunkákra volt szükség a 31 000 arcrészleten (Normannek például 8800 arcot gyártottak), ezáltal gyorsult a munkafolyamat is. A precíz kivitelezés mellett a történet aprólékos és újszerű megvalósítása elmaradt, inkább a Universal horror klasszikusai előtti tisztelgés és a gyerekbarát rémisztgetés egyvelege lett a ParaNorman.
A 11 éves, Romero rajongó Normant nem csak családja, de iskolatársai is idegesítő különcként kezelik, aki a halott nagymamájával néz zombifilmeket, köszönőviszonyban van a halottakkal, és aki még azt sem tudja, hogyan kell eldobni egy botot a kutyának. Hobbija az egyedüllét, ám ezt később szereti az iskola másik kirekesztettjével, a kövér és beteges Neillel együtt űzni. Különös képessége mégis hőssé avatja, mikor nagybátyja után rá hárul a feladat, hogy a 300 éve sújtó boszorkányátkot megtörje, de legalábbis féken tartsa. Normanhez csatlakozik később néhány sablonos, de gegekkel jócskán tarkított szereplő is, akik sokat ugyan nem tesznek a történethez, viszont a felnőtt nézők számára jó alapanyagot biztosítanak a kevésbé gyerekbarát poénokhoz. Hőseink a gonosz zöld boszorkány mellet nem oroszlánok, tigrisek és medvék ellen veszik fel a harcot, hanem élőhalottak és szellemek ellen.
Míg a Coraline-nál adott volt a varázslatos történet (Neil Gaiman azonos című regénye alapján), addig itt egy szokványos kamasz-lúzer közhelytoposzát látjuk, hogyan fogadja el a közösség többi tagja, csak éppen szerelmi szál nélkül, bábfigurákkal. A cselekmény sok helyen döcög, leginkább Norman küldetésének okaival és miértjeivel kapcsolatban. Mindezek ellenére érdemes megnézni a ParaNormant. Érdemes, mert amellett, hogy történetében nem hoz újat a nap alá, mégis rendkívül szórakoztató és izgalmas film (különösen a csúcsjelenetben), nem csak gyerekeknek. A mai animációktól elvárt felnőtteknek szóló poénok, a nosztalgiázás a sokadszorra elsütött horror klasszikusok megidézésén, a híres dalbetétek (Season of the Witch), a kikacsintó társadalomkritika (mikor a zombik szembesülnek a XXI. század fogyasztási szokásaival), mind erősítik a felnőtt közönségnek is szóló animációk sorát. A rendhagyó ellenség, a különösen szerethető főszereplő, a kedves zombi-imádata és frappáns válaszai pedig csak ráerősítenek erre a groteszk horrorparódiára.
No Comment