Django elszabadul (Django Unchained) amerikai western, 165 perc, 2012, rendező: Quentin Tarantino, szereplők: Christoph Waltz, Jamie Foxx, Leonardo DiCaprio, Kerry Washington, Samuel L. Jackson. kh: 18
Érdekes sportág ez a kritikaírás, egyfelől ha vannak többé-kevésbé meghatározott követelményei egy filmnek, akkor azokat számon is lehet kérni, objektíven megítélni, hogy vagy van, vagy nincs és mennyi, vagyis nem szájíz kérdése. Másfelől meg minden ízlés dolga, de tényleg minden, ezért is vannak rajongói például Adam Sandlernek ugyanúgy, mint az igazi színészeknek. Namármost. Itt van ez a Django elszabadul, amellyel az egyikünk szerint a Tarantino Rocky Balboaként tért vissza, másikunk továbbra is azt a leszállóágat véli felfedezni, ami a Halálbiztossal kezdődött és ezek szerint máig tart. Harmadik utas kérdésfelvetés, hogy akkor most régi fényében tündököl-e a tarantinoizmus, avagy olcsó utánzata ez már csak a korábbi sziporkáknak. Nincs ebből kiút sehogysem.
Tiszta lelkiismerettel tehát csak azt tudom leírni, hogy piszok jól szórakoztam a Django elszabadulon, sokkal inkább, mint a jobb sorsra érdemes Grindhouse-projekt vagy a szerintem saját súlya alatt összeomló Becstelen brigantyk rétestésztaként nyújtott jelenetein. De az tényleg egyértelműnek tűnik, hogy a váz cserélődik ugyan, hol kung fu, hol western, de az öltöztetést, a cicomát, a hozzáadott értéket Tarantino kezeli, s az pedig valóban változatlan. Erre elismerem, rá lehet unni, hogy a legtöbben nem tesszük, annak az állandó, bár a fentiek értelmében csak látszólagos zsánerváltás az oka. Mit kezdene ezzel Tarantino? Amíg ezzel a kérdéssel tudunk és akarunk foglalkozni, legyen szó épp egy James Bond-, vagy egy Emanuelle-filmről, addig vevők leszünk a kismilliószor látott klisékre – és például azt is klisének vehetjük, ha mindig más, de hasonlóan már halványuló dicsfényű színészt húz elő a kalapból (igaz, Don Johnson itt csak epizódszerepet kap). Meg a trash-filmek formai megoldásainak másolása, itt például rögtön az első percekben három-négy alkalommal is él a hirtelen zoom eszközével. Használta ezt a Kill Billben is, ott ez adta is magát a martial art hagyományok miatt. Itt ez a halmozás viszont ijesztő volt, féltem, hogy még hamarabb fullad bele az egész a saját intertextusába, mint a Becstelen. Nem így lett, a szokásos hosszú párbeszédeknek ismét súlya van, ezek váltogatása a tökönlövésekkel és egyéb akciózással, kiegészítve piszok jó színészi alakításokkal, no igen, végeredményben egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez egy valódi Tarantino-mozi. Ezért se akarjunk Kutyaszorítóban-előzményt, de még inkább Ponyvaregény 2-t látni, mert akkor viszont már az önismétlés védhetetlen formáiig jutnánk el, s bizony csalódás lenne a vége. Most viszont élvezem minden percét, ami kiszámítható benne, azt épp úgy, mint ami meglepő, a cameót, az idézeteket, a zenét, a szép ívű történetet.
Pedig Tarantino saját értelmezése szerint már legutóbb is egy második világháborúba helyezett westernt készített, ott azonban épp ez a halmozás vált emészthetetlenné, míg most határozottan megmarad azon az úton, amit kijelölt, és csak színesíti olyasmivel, mint a germán mítoszok felemlegetése. Mivel azonban nála minden idézőjelbe tétetik, így a lényeg most is a részletekben rejlik. Egyrészt per pillanat Christoph Waltz a kedvenc színésze, őrá bízta hát a főszerepet – és ne tévesszen meg senkit, hogy az Oscar-jelöltek sorában a legjobb mellékszereplő kategóriában találjuk meg az osztrák nevét. Valójában egyértelműen ő a motorja az egész produkciónak, cirádás szónoklatait, amelyeket a közönség a Becstelen brigantykban ismert meg, most még nagyobb fordulatszámra kapcsolva adja elő. Tulajdonképpen több szempontból is ott folytatja, ahol legutóbb abbahagyta, Waltzcal együtt átmentette egy-egy szituáció origójaként a nyelvi különbözőségekkel való játékot, illetve megint csak a fajgyűlölőket alázza, löveti-vereti-kaszaboltatja cafatokká hőseivel, mintha újabban ez neki valami szent küldetése volna. Ez mondjuk nem áll neki valami jól, menthetetlenül zuhan a demagógia vermébe. Hogy aztán a Tarantino-életműben náci tisztként megismert Waltz most az európaiság szellemében utasítja vissza a niggerezést, értelmezhető gesztusnak is, vagy épp kiszólásnak, hiszen a történelemben bő száz évvel járunk azelőtt, hogy ez az európaiság a Becstelen brigantykban is vázolt új színezetet kapjon.
Egyébként az meg ismét csak gusztus dolga, hogy cikinek vagy menőnek érezzük ezeket az utólag kitalált pszeudó seggberúgásokat (emlékezzünk, legutóbb Hitlert lőtte péppé). Mert hát nem igazak. És nem úgy nem igazak, mint az Alien vagy a Hófehérke, hanem hogy átírja a tényeket, mert neki így jobban tetszik. Mintha mi forgatnánk egy filmet Puskásék ’54-es vb-győzelméről. Tényleg, vajon mit kezdene ezzel Tarantino?
No Comment