Kvartett – A nagy négyes Angol vígjáték, 95 perc, 2012, rendező: Dustin Hoffman, szereplők: Maggie Smith, Pauline Collins, Michael Gambon, Billy Connolly. kh: 12
A kujon, a szenilis, a sértett és a díva
Dustin Hoffman első önálló rendezése, a Kvartett – A nagy négyes valószínűleg nem mozgat meg sok embert a történetét hallván: négy nyolcvan év körüli operaénekes az öregek otthonában az éves gálaelőadásra készülnek. De Haneke Amourja óta nem lehetünk ennyire előítéletesek az öregeket főszerepbe ültető alkotásokkal szemben, és akárcsak az, ez a film is meglepően felülmúlja a nézői elvárásokat. Persze, teljesen más szinten.
Többek közt azért is, mert a forgatókönyvet saját színdarabjából az a Ronald Harwood írta, aki például a Szerelem a kolera idejént, a Zongoristát és a Szkafander és pillangót is. Ez már önmagában elég bizalmi alap lenne, de a színészi front még inkább ráerősít erre. Igaz, a mai moziba járó korosztály valószínűleg csak Maggie Smith-t fogja felismerni (őt is csak a Harry Potter láz miatt), hiszen a többiek jó harminc-negyven évvel ezelőtt alkottak maradandót, de az otthon többi tagját is mind valaha híres operaénekesek, zenészek alkotják. Erről a stáblista mellett részletesebb tájékoztatást kapunk, úgyhogy érdemes megvárni.
Aztán persze a direktor személye, Dustin Hoffman. Senkivel sem bonyolódhatnánk vitába azt illetően, hogy milyen nagyszerű színész, mennyi remekművel a háta mögött. Ezért is lehet érdekes, hogy miért csak hetvenen túl kezdett bele a rendezésbe, illetve miért kezdett egyáltalán bele. Egy hetvenöt éves embertől nem is várhatjuk, hogy tini-tucatfilmet, vagy akciódús thrillert készítsen, főleg akkor nem, ha a saját életművének legutóbbi filmjeit is a könnyebb darabok jellemzik. Azért azt túlzás lenne állítani, hogy felejthetetlen alkotást készített, mindenesetre a „méltóságteljes leépülést” univerzálisan, de akár saját öregedését is tökéletesen vizualizálja.
A rendező ezt az eredetileg kamaradarabnak készült történetet egy csodaszép londoni házba helyezi, kertje már-már az édenkerttel vetekszik. Sokszor elvonja a néző figyelmét a frappáns és sziporkázó dialógusokról a miliő, mondhatni túl is idealizálja az otthont, és jóformán giccsessé teszi a filmet, de pompásan illik az öregedő úriemberekhez és valaha volt dívákhoz.
A történet középpontjában a kedvesen kujon Wilf, a táskájához megrögzötten ragaszkodó, bolondos Cissy, a pesszimista és romantikus Reg, és a frissen beköltözött, büszke Jean áll, akik az otthon éves gálaestjére összeállnak, hogy előadják az operatörténelem egyik leghíresebb darabját a Rigolettoból. Reg és Jean valaha házasok voltak, kerek 9 óráig, de már jó ideje nem beszéltek egymással. A konfliktust a köztük lévő feszültség, sértettség, megbánás és szeretet adja, és hogy hogyan képesek ezt leküzdve-megoldva együtt dolgozni.
Mondják, hogy ahogy öregszik az ember, annál inkább válik belőle újra gyerek. Ez az állítás itt kitűnően tetten érhető, hiszen az otthon lakói is éppen úgy viselkednek, mint a kamaszok, a maguk makacsságával, szokásaikhoz való ragaszkodásukkal, lelkesedésükkel és egymás heccelésével együtt. Annak ellenére, hogy a film idős emberekről szól, ráadásul egy öregek otthonában, a huszonévesektől kezdve tényleg mindenki elszórakozhat rajta, tele van ártalmatlan poénnal, kedves esetlenségekkel, öniróniával, gyönyörű helyszínekkel és szerethető karakterekkel.
No Comment