Piába szállt bátorság


Kényszerleszállás (Flight) amerikai thriller, 107 perc, 2012, rendező: Robert Zemeckis, szereplők: Denzel Washington, Kelly Reilly, John Goodman, Bruce Greenwood. kh: 16

A hét legütősebb mozibemutatója, az utóbbi idők tán legbeszaribb befejezése. Denzelen nem múlt semmi.

Vagy hát ki tudja. Ugye láttunk már olyat, hogy igazából a sztár rendez és ő mondja meg, mennyi az annyi – mondjuk, Robert Zemeckisnek aligha kellett kétszer betűzni, hogy Hollywoodban van, így legkésőbb a fináléra illik is úgy viselkedni. Már ami a dolgok optimista lekanyarítását illeti. A többivel ugyanis olyannyira nincs probléma, hogy az embernek már sírni van kedve a piabűzős boldogságtól.

Spielberg első számú tanítványa a Számkivetett óta nem rendezett nettó élőszereplős mozit, s a Kényszerleszállást látva nyilvánvaló, hogy az évtizedes száguldozást a műanyagból épített Polar Expresszel csakis felelőtlen pazarlásként értékelhetjük. Persze, nagyon (és direkt) messze vagyunk a Vissza a jövőbe vagy a Forrest Gump popcornbravúrjaitól, ám Zemeckis nagyon tud filmet csinálni – mégpedig azt a fajtát tudja, amit faramuci módon éppen ő igyekezett lesajnálni animációs fiaskóival. A Kényszerleszállás kényszerleszállós jelenetét nézve az ember hirtelen megint hinni kezd a kvázi régimódi, feszültségkeltős mozgóképcsinálás hagyományaiban – az idegek a plafonon táncolnak, a vágás mesteri, a trükkök éppen ott vannak, ahol lenniük kell. Zemeckis saját magát leckézteti: mintha rájött volna, hogy mekkora hülye volt mostanáig. Persze, simán lehet, hogy kényszerből teszi ezt, végülis kit érdekel, a lényeg, hogy remekül szórakozunk. A java meg csak utána jön: felcsillan a remény, hogy súlyos stúdiómilliókból lesz kifordítva a kényszeresen mindig reményt csillantó, dramaturgiai egyszeregy. Mert ugye általában úgy van ez, hogy ha egy Denzel Washington típusú színész vedelni-szívni-kokózni-csajozni-világot menteni, vagyis önpusztítani és nyerni egyszerre akar a vásznon, gond nélkül megteheti: az úgynevezett függetlenfilmes ligában. Ott lehet morálisan kérdőjelesnek lenni, sőt még azt is lehetne ott, hogy a kérdésre, miszerint mit érdemel az a bűnös, aki iszik, közben meg repülőgépet vezet, azt a választ adjuk, hogy nem az a lényeg, hogy mit érdemel, hanem hogy mi benne az érdekes. Leginkább az, jönne a gonosz válasz, hogy egyáltalán létezik. Tökmindegy, igazából mekkora hős: akkor, ott, ő volt Superman. Akinek a józanság a kryptonitja.

De hát mit lehet tenni, ez itt egy nagy film, ebben csak annyi van megengedve, hogy a háromnegyedéig legyünk tökösek, addig viszont nagyon. Ám milyen érdekes: bár sejthető, hogy készülődik a hátraarc, azért csak szurkolunk a végéig: mert annyira jó, annyira igazi lenne, ha sírás lehetne a vége. Mármint nem olyan, hanem amolyan. Érdekes, talán épp ettől működik eszeveszettül a Kényszerleszállás összes cinikus poénja, Washington hibátlan főszereplése, John Goodman önreflektív, kicsit túlvezérelt, kincstári, akarom mondani gyógyszertári alakítása. Mert majdnem végig ott az ördögi sugallat, ami aztán elillan, mint a padlószőnyegre öntött alkohol szaga. Hiába az aláfestő Rolling Stones, végül nem vállalja be a rákendrollt. Pedig a terpeszállás megvolt, a hangerő rendben, csak aztán mégis becsinált a Zemeckis-féle önkormányzat, s a belső kovácsnéni parancsára lekapcsolták az áramot. Kár – viszont irtó jó volt elhinni, hogy az indokolatlan álomgyári mennyország helyett legalább most hagyják a delikvenst a jól kiérdemelt, dicsőséges földi pokolban elporladni. Természetesen mindkét kezében egy-egy duplaviszkivel.

http://youtu.be/5d4TVtL2c-o

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A kujon, a szenilis, a sértett és a díva
Következő cikk Mrs. Karenin

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..