Zero Dark Thirty – A bin Láden hajsza – kritika


Zero Dark Thirty – A bin Láden hajsza, rendező: Kathryn Bigelow, főszereplők: Jessica Chastain, Jason Clarke, Mark Strong, Jennifer Ehle, amerikai thriller, 157 perc, 2012 (16)

A zsák a helikopteren

Ember embernek farkasa, és marad ez így, míg a gondviselés bele nem pöcköli bolygónkat egy nagy fekete lyukba és a Zero Dark Thirty pont azért válik erőteljes, komolyan kezelendő filmmé, mert Kathryn Bigelow egy pillanatra sem felejti el azt, még ha fájó beismerni, de a mumus, s az őt kergető karikás szemű hős egyazon faj képviselői.

2001. szeptember 11. szilánkosra törte az amerikai magabiztosság roppanthatatlannak hitt gerincét. A terrorizmus sokáig izoláltnak vélt problémája, végleg megszűnt, egy szempillantás alatt globális méretűvé nőtte ki magát a rettegés. A gyász és tragédiák enyhítésére a Bush-lovagok sebtiben az összes ház falára felfestették az ördögöt, megindítva ezzel egy sohasem látott világméretű hajtóvadászatot. Akkor senki sem gondolta, hogy ez akár tíz esztendeig eltarthat.

Ha egy valós esemény túl korán köszön vissza a vászonról, előre köszörülik a torkukat a fanyalgók. Oliver Stone World Trade Centere láttán ez teljesen indokolt, ám A United 93-as kiváló ellenpélda. A fáma szerint itt a rendezőnő és Mark Boal rögtön A bombák földjén hurráhangulatában nekiállt a forgatókönyvnek, amikor a történet végére még messze nem kanyarintott befejezést a különleges alakulat névtelen katonája. A középpontban Maya (a hús-vér Jessica Chastain), a Washingtonból érkező agilis CIA-ügynök, kinek magánéletét, barátait, feletteseit felemésztő szélmalomharcát követjük végig 157 percen át, ami egy szekundumra sem enged minket az otthoni teendők felé elkalandozni.

Szikár, homokszínű, olykor cserepes szájúra beszélt dráma, emlékeinkből bevillanhat A bennfentes (1999) és a Sziriana (2005). Elszórtan kiegészítve a tökéletesen megkomponált akciókkal, újfent rávilágítva arra a tényre, hogy valójában mindig az öltönyösök által meghozott döntés végez többekkel, nem a kivezényelt féltucat Rambo. A likvidálás éjszakája valóban a mozi csúcspontjává válik, köszönhetően az addigi aprólékos felépítésnek.
A melldöngetős patriotizmus mellőzve, felvállalja, hogy a szuper katonák is betojva kopogtattak a láthatatlan gonosz ajtaján. A szobányi síró gyerek és nő  pedig nem feltétlenül jelent egyet a dzsiháddal. Győzelem sosincs, az csak a legfelső kép áthúzva egy faliújságon.

Kathryn Bigelow-t többé nem fogják James Cameron ex-feleségeként emlegetni, akár hősnője (nem véletlen a számos rokon vonás) keményen helyet követelt a férfiaktól hemzsegő elitben. Valószínűleg szoborral a kezében végzett volna, ha a CIA nem kezd pár hónappal ezelőtt lejárató kampányba, mondván, ők csak friss kuszkusszal vallatták a rabokat.

Markánsabb, őszintébb, realistább az Argonál, az idő majd kijelöli a helyét a filmtörténelemben, de addig félő, még felüti fejét a következő ördög.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A hárommellű nő igaz története
Következő cikk Mindenkit megfúrunk

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..