A magányos lovas (The Lone Ranger) rendező: Gore Verbinski, főszereplők: Johnny Depp, Armie Hammer, Tom Wilkinson, Helena Bonham Carter, William Fichtner, amerikai kalandfilm, 145 perc, 2013 (12)
A Kanyon-tenger kalózai
Jerry Alzheimer „elfelejtette”, hogy ezt már elsütötték Deppel és Gore Verbinskivel pontosan háromszor. Ettől is egy trilógiát reméltek, ám csupán a Vadiúj vadnyugat 2. lett belőle.
Tonto bácsi, miért ilyen hosszú ez a mese? – tenném fel a kérdést az addig múzeumkellékből mesemondóvá vedlő öreg komancsnak, ki közel 150 perc alatt motyogja el, hogyan lett a csökönyös jogászból álarcos törvényen kívüli. Azért az ötvenéves Johnny végre eljátszhatna egy bérszámfejtőt, mert ennyi excentrikus figurát a legedzettebb terapeuta sem tud egy testbe terelni. Az igazsághoz azért hozzátartozik, a vásznon feltűnő színészek közül, még mindig ő az egyetlen, aki leginkább játékra utaló magatartásról tesz tanúbizonyságot. A közel negyedmilliárd dollár eltapsolása ellenére a grandiózusnak szánt akciókkal és humorral csupán annyira lakunk jól, mint az a döglött varjú Depp fején a magokkal.
Na, de kezdjük a legelején! Létezett egy ősrégi rádiójáték-tévé-rajzfilmsorozat és képregény… blablabla, rendben, és vajon miért kell ebből 2013-ban moziváltozatot készíteni? Ja persze, mert éppen kifogytak a „based on true story” filmekből. Jóllehet 2003-ban sem gondolta senki, hogy pont ez az alkotógárda egy kalózmesével elindít egy olyan szériát, melynek vitorlájából még az ötlettelenség sem fogja ki a siker szelét jó egy évtized elteltével.
Gore Verbinski rendezői palettája színekben gazdag, szinte minden műfajban kipróbálta magát hol kisebb (Mexikói), hol zajosabb sikerrel (Kör). A „tehetséges iparos” jelzőnél többet érdemel, hiszen a westernbe pofozott animációjával (Rango) csak össze(cowboy)kalapozott egy Oscart.
A bizalom talán innen eredt, bátran lehet nagyobb doboz dinamittal bohóckodni a végtelen prérin, elfér még ott egy-két blockbuster. A Disney magabiztosan bekalkulálta a pénzszámlálástól kapott ínhüvelygyulladást, aztán a reménytől zöldellő termőtalaj hirtelen szikessé vált. Hiába locsolgatták kétségbeesetten tízmilliókkal, dobta be gázsijának egy részét a direktor úr és az indián Jack Sparrow, egyre nehezebben fektették a cél felé vezető síneket.
A Volt egyszer vadnyugattól az Egy maréknyi dollárért-on át számos hosszúkabátos, sarkantyús, coltos klasszikusokból bőven merít, idéz, tiszteleg, csen, újrahasznosít egy „a bátyámért bosszút állok” típusú ponyva sztoriban. A címszereplő hős jelmezében lovagoló Armie Hammer ostobán törvénytisztelő figurája viszketően idegesítő. A testvére szívét(!) megcsócsáló ronda fogazatú William Fichtnert kényszeresen bíróságra akarja citálni, emiatt egy órával hosszabb a játékidő, sokan meghalnak, mire végre rádöbben a világ bíróságokkal együtt is igazságtalan, csúnya hely. Ezalatt szekálják egymást a grimaszcsászár tollas rézbőrűvel, kapzsi emberek vasutat építenek, bekavar egy dús szemöldökű fehérnép hiteltelen szerelmi s(z)állal a nyakában, egy hordányi vérnyúl, akik a Gyalog galopp-ban látottnál is rettenetesebbek és egy a fa tetején vicceskedő fehér ló. Jihááá!
Számos ásónyi homokot dobálva A magányos lovas koporsójára, hiszem, a közönség egy részénél célba talál, kikapcsolódásnak megteszi, csak figyelmen kívül kell hagyni a kritikusi nyavalygását, a produktum filmtörténeti jelentéktelenségét és várt meglepetések teljes hiányát.
Technikai lábjegyzet: A 4DX-szel való első randim egyben az utolsó, azoknak ajánlom, akiket nem elégítenek ki a városi tömegközlekedés során őt érő atrocitások (szüntelen rázkódás, menet közben a hátadba könyökölnek, egy idegen a füledbe fújtat… úgy látszik öregszem, azonban ez engem nem szórakoztat).
A stáb a bevételeket, míg a tapasztalt mozibarát a produktumot látva vág olyan képet, mint anno szegény olimpiai öttusázónk, aki még éremesélyesként vágott neki a lovagló számnak, majd számára is máig érthetetlen módon lebontotta az egész akadálypályát.
No Comment