István, a király


István, a király / IK30, rendező: Alföldi Róbert, főszereplők: Stohl András, Feke Pál, Udvaros Dorottya, Novák Péter. 2013, 120 perc, kh: 16.

Azért se írom bele, hogy Orbán

Az egész István, a királyban számomra az a gyönyörű, hogy szándékán kívül is mennyi mindent elmond a társadalmunkról, gondolkodásunkról. És nem maga a darab, a szöveg, hanem az egész, ami körülötte keletkezett, belőle származott, kis túlzással: amit rákentek a századok. A darab és a darabról való diskurzus így egyben Magyarország, amiben benne vagyunk nyakig, és bármilyen furcsa, senki nem akarja a vesztét, legfeljebb mást gondol arról, mi a jó neki.

A mű alkotóit a maguk idejében körüllengte valamiféle ellenállás-mítosz, jóllehet létrejöttét nagyon is tudatosan tűrte meg a kultúr- sőt talán országvezetés, hogy avval nyisson valamelyest a szelepen, hadd szabaduljon fel valamennyi a feszítő elégedetlenséggőzből. Elhihetjük, hogy ki volt ez találva, legfeljebb elszámolták magukat, bár azért a rendszerváltást ne vezessük le belőle. (Eleve nem volt hülyeség Kádárral azonosítani a királyt, mint aki a béke érdekében lefekszik a nagyhatalomnak.) Ne feledjük, arról a kultúrközegről beszélünk, amelynek Woodstock-élményű drámája az a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, amely azért íródott, hogy elrettentse a szocialista ifjúságot az ilyen dekadens hippiskedéstől. És ez azóta sem zavar senkit, pedig magyarul beszélnek benne. Igen, Presserék előjönnek ilyenkor a számunkra ez a darab arról szól, hogy… kezdetű kamudumával, de nem, ennyire azért nincs csavar a történetben. Visszakanyarodva, akárhogy is, az István, a királlyal jelkép született, ettől kezdve ott volt a nagy magyar lélekben, ha lehet ilyet mondani és miért ne lehetne. Aztán jött 1989, ami kiderült, hogy amíg az egypólusú gondolkodás mellett épp csak félig-meddig lehetett egy másik, addig a demokráciában már az addig egy oldalon állók között is megjelentek a törésvonalak, konkrétan Szörényi Levente és Bródy János olyan távol kerültek egymástól a politika fennsíkján, hogy addig jelzőtűz nem látszik el. Észre se vették, hogy ők maguk váltak Istvánná és Koppánnyá. Csíksomlyó, az addigra már napi politika szintjén megjelenő elcsatolt országrészezés idején megint újabb fejezet a történelemben. És mi nem szégyelltük, hogy ha elszorul a torkunk, mert a politikai PR épp csak elkezdte a jelképeink árucikké silányítását.

A kultúra mint dinamikus izé

Vikidál Gyula (Koppány)Eddigre már eléggé Koppány-barát a közönség, mit ad isten, Vikidál Gyuláról meg kiderül, hogy besúgó volt. Gyönyörű műsor volt anno, amikor leültették egy asztalhoz Nagy Feróval, akiről konkrétan jelentett, és akinek az életpályája önmagában kitesz három István, a királyt, az töltött egy italt mindkettőjüknek és azt mondta, spongyát rá, Gyula. És hát ettől magyar, bár jobb szeretem azt mondani, hogy közép-európai, mert talán nem csak nálunk van káosz, ennyire nem kullogunk a világ végén, nem vagyunk rosszabbak, mint más, szóval mindezért mondom azt, hogy az István, a királynak nincs párja a magyar kultúrában. Mert azzal, hogy túlmutat önmagán, nem mondtunk semmit. Eleve úgy született, hogy túlmutat, azóta pedig csak rakódnak rá folyamatosan az újabb rétegek. Mert a kultúra már csak ilyen dinamikus izé. És akkor most meg itt van nekünk Alföldi Róbert, akinek a Nemzetiből való távozása önmagában egy rockopera, így alig néhány héttel-hónappal utána a jubileumi IK30 sikerre volt ítélve. Már ha sikerként könyveljük el, hogy mindenki erről beszél. Mindenki, az is, aki nem tudja megválogatni a szavait. Mert hogy egy színmű, film vagy graffiti a falon valakinek tetszik vagy sem, az kurvára nem politikai-közéleti probléma, hiába akarja annak beállítani. Én se dugom homokba a fejem, főleg azok után, amit fent leírtam, persze, hogy István, a királyt nem lehet úgy előadni alsó tagozatos színjátszás szakkörön se, hogy ott ne legyen valami még az éneklés csodás élménye mögött (itt speciel gyakran helyette). A szereposztáson sokan elcsodálkoztunk és nem az obligát mitcsinálittezadrogosköcsögözés mentén, hanem hogy egyáltalán képes-e iksz és ipszilon megoldani ezt a feladatot. A címszereplő Feke Pál bosszantó kudarc, kivéve, ha nem eleve az volt a cél, hogy István puhapöcs mivoltát hangsúlyozzuk ki, ami engem mindig is zavart ebben a darabban, bárki is rendezze épp. István itt egy megrontott ministránsfiú, egy Pandacsöki Boborján, mellette az ellenszegülést nem tűrő Udvaros Dorottya pedig épp, mint a Csak Isten bocsáthat meg-ben Kristin Scott Thomas. És nem érdekel, hogy Feke jól énekel, mert az egész karakter súlytalan. Ellenben Koppányként Stohl András nekem kellemes meglepetés, az ő esetében sem érdekel, hogy ha ő meg helyenként nem énekel jól, mert cserébe szívvel-lélekkel jelen van, mégiscsak egy színpadon áll, előtte közönség, meg kamerák mindenfelől, nem egy karaoke-bárban ülünk. Az meg tegye fel a kezét, aki ha csak átmenetileg is, de nem szeretett bele Tompos Kátyába. Azon mondjuk csodálkozom, hányan Deák Billeznek, hiszen már Csíksomlyón is Novák Péter játszotta a Táltost, az meg nem tegnap volt; és hát hogy más karakter, istenem, még jó, hogy más, kinek kell ugyanaz a blueskocsma-fíling 30 év után, amikor az otthon van VHS-en? És igen, napszemüveges Smith-ügynökök, jointtal jövőbenéző Táltos, meg Mercedesen érkező Gizella, miért, nem erről szól már évtizedek óta a klasszikusok újraértelmezése? Annyira, hogy már ez is kevés.

Alföldin inkább azt lehet számon kérni, hogy miért nem ment el még ennél is radikálisabb irányba. Nem tudom én, játszhatta volna a Tankcsapda az Nem kell olyan istent, kétszeres bps-sel, mert amúgy a hangszerelésnek kijárt volna egy legalább hasonló volumenű gatyába rázás, vagy cirógatták volna hevesebben egymást Koppány női, amikor ágyba akarják hívni a vezért, ha már úgyis az ilyenekért fújnak rá, akik sosem jártak a Nemzetiben. De ami jó, az jó: Nagy Feró és Varga Miklós cameója számomra csúcspont. Az eredeti szereplőgárda tagjai zavartan téblábolnak, mint két kiöregedett ex-MIÉP-es a kóser étteremben rendelésnél, egymást noszogatva, hogy na, mondjad meg a főnöknek, hogy mi vele vagyunk, mi már akkor vele voltunk. Ez az, amire ha nem is mondjuk, hogy benne van minden, mert olyan – mint látható – nincs, de nagyot markol a metatextből, többet mint a darab bármelyik másik epizódja. És ha faékegyszerűnek is találják sokan a szimbólumokat, azért látjuk, milyen írni-olvasni nem tudó tömegek nem bírják dekódolni még ezeket sem. Hozzáteszem, a kalitkává transzformálódó Szent koronát, én sem értem teljesen, mert épp István, aki nyit a világ felé, idegeneket hív magyarok ellen segítségül. Vagy az ország zárkózott be az ezerévezésbe? De ez se igaz, erről beszélünk végig, hogy legfeljebb csak az egyik fele. Nekem ez sehogy se jön ki. Mert ezek vagyunk és erről is szól az István, a király, hogy még csak nem is vagyunk Hollywood-kompatibilisen egysíkúak, James Bondok és Blofeldek. Keveredik bennünk kibogozhatatlanul István és Koppány. És 1983-ban Szörényi és Bródy épp ezért talán azt gondolták, hogy olyasmit alkottak, ami majd rádöbbenti az embereket, mennyivel összetettebb a világ, mint szeretnénk, mint amit kényelmesen fel tudunk fogni lyukas alsóban seggünket vakarva a tehetségkutató előtt (helló, Robi!), valójában ha ezer évig ez nem változott, az utóbbi 30 alatt sem. Meg a következő ezerben sem. Egyáltalán én most miről beszélek?

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Elysium - Zárt világ
Következő cikk Koncertfilmek az Urániában

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..