A jogász (The Counselor) amerikai-angol thriller, rendező: Ridley Scott, forgatókönyvíró: Cormac McCarthy, főszereplők: Brad Pitt, Michael Fassbender, Javier Bardem, Penélope Cruz, Natalie Dormer, Cameron Diaz, John Leguizamo. 117 perc, 2013 (16) InterCom
Filozofáló jómadarak
Abba már mindenki rég belenyugodott, hogy Ridley Scott soha többet nem lesz olyan rendező, mint az Alien és a Szárnyas fejvadász idején, de egy-két közelmúltbeli villanás (Amerikai gengszter, Prometheus) azt engedte sejtetni, hogy még képes kisebb bravúrokra. A jogász című filmhez leszerződtetett egy rakás top-színészt és egy sztárírót, úgyhogy joggal reménykedhettünk megint a jó színvonalban. Aztán a vége az lett, amit Noomi Rapace is mondott a mester tavalyi munkájában: „Mekkorát tévedtünk!”
A tehetséges Mr. Ridley forgatókönyvírója ezúttal az a Cormac McCarthy volt, akit leginkább a Nem vénnek való vidék és Az út című regények szerzőjeként azonosítunk. A jogász esetében kipróbálta magát a scriptek területén is, és mindenki kíváncsian várta, hogy ebben a számára új műfajban mennyire érzi magát otthon az idén már 80 éves szaktekintély. A főbb szerepekre Scottnak olyan neveket sikerült megnyernie, mint Michael Fassbender, Cameron Diaz, Penélope Cruz, Javier Bardem és Brad Pitt, és nyilván mindenki úgy vélte, hogy velük még egy elsős főiskolás is csak remekművet alkothatna meg. De ahogy a vb-döntőn az Aranycsapat, úgy Scott és stábja is elbukott.
Nehéz kedvelni egy olyan filmet, ahol végig nem derül ki a főszereplő neve (oké, a Harcosok klubjában sem, de ott annak fontos és meghatározott szerepe van), ahol senkiről nem tudjuk meg, hogy mivel foglalkozik, ahol csak halvány utalások vannak arra, hogy az összes szereplő rosszban sántikál, ahol még a legvége felé is újabb és újabb, fontosnak tűnő, de igazából jelentéktelen karakterek bukkannak fel, és ahol az égadta világon nem történik semmi érdekes. Igazából a Fassbender alakította jogász vergődését figyelhetjük végig, aki mintha csak azért lépkedne át a sötét oldalra, hogy minél nagyobb luxust biztosítson egydimenziós barátnőjének (Cruz), és hogy imponáljon az újgazdag bunkónak (Bardem) és az ő fehérmájú csajának (Diaz). Közben persze homályosan követhetjük egy tartálykocsiba rejtett drogszállítmány útját, de erről sem tudunk meg sokat, akárcsak a néha felbukkanó, és rémesen unottan színjátszó Pittről. És akkor álljon itt érzékeltetésképpen egy példa a film értelmetlen mozzanataira: kiderül, hogy abban a bizonyos kocsiban az egyik konténer egy hullát rejt, amelyet egészen Kolumbiából utaztattak az USA-ig, és, mint megtudjuk, utazik is a kocsiban vissza. Na most egy utat még valahogy elnéz az ember, de ki az a barom, aki azt kockáztatja, hogy több ezer km-es utakon át egy holttestet rejteget teljesen feleslegesen egy tartálykocsiban?
Van itt még persze gond bőven, ugyanis McCarthy néha Szomszédok-szintű mondatokat ad a szereplők szájába, és igen, itt is van moralizálás gazdagon. A szereplők egyfolytában filozofálgatnak, ahelyett, hogy cselekednének, de nem tudunk meg róluk szinte semmit, csak azt, hogy a világ egy szemét hely, viszont meghalni így is szar. Ja, és hogy ez se maradjon szó nélkül: a rendkívül béna CGI-jal életre keltett idomított (!) gepárdok rémesen hatnak attól a rendezőtől, aki eddig mindig sokat adott a technikai színvonalra. Az ember meg szinte maga előtt látja, ahogy Scott ül a bekokszozott hollywoodi producerek előtt, és a nagy nevekkel eladja nekik ezt az elképesztően jellegtelen blockbuster-giccset. A bukásért sajnálni őt nem tudjuk, egyvalakit viszont igen: A jogász hivatalosan is a tavaly elhunyt öccs, Tony Scott emlékének lett ajánlva. Ő azért többet érdemelne.