Amerikai botrány (American Hustle), rendező: David O. Russell, szereplők: Christian Bale, Bradley Cooper, Amy Adams, Jennifer Lawrence, Robert de Niro, amerikai-angol krimi, 137 perc, 2013, 16
Ne szégyelld magad, ha a filmnézés 138. percére a taszító, műhajat ragasztó, pókhasú pasit vonzó műhajat ragasztó, pókhasú pasinak látod. De nagyon büszke se legyél rá! Az illető egy szélhámos. Már csak arról folyik a vita, hogy kicsiben vagy nagyban játszik.
Az Amerikai botrány nyilvánvalóan nem fog bekerülni a „100 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz” válogatásba, de ami célt kitűzött, azt eléri. Ez az idei mindenki mindenkit átver típusú filmje. Bár van egy-két csavar a sztoriban, a filmet alapvetően a jól megírt karakterek, az azokat életre keltő színészek, a ’70-es évek zenéje és a pofátlanul hatásvadász retro ruhák viszik el a hátukon.
Irving Rosenfeld gyerekkorától arra gyúr, hogy minél befolyásosabb legyen. Lassan halad felfelé a szamárlétrán – tisztító tulajdonosból piti bűnöző lesz –, majd találkozik Sydney Prosserrel, és ez alapjaiban változtatja meg az életét. A lány nemcsak a szélhámosságban, az életben is tökéletes párja lesz. (Az az apróság ne zavarjon senkit, hogy a férfi nős és gyereke van. Mert őt sem zavarja.) A kétségbeesett emberek helyzetét kihasználva telnek a páros mindennapjai, amikor is – ahogy azt kell – az FBI csőbe húzza őket. Két lehetőségük van: kussolnak, és néhány évet ülnek, vagy segítenek kifogni egy nagyobb halat. Természetesen az utóbbira voksolnak, és ekkor kezdődik el az a játék, amiben nem egyértelmű, hogy ki mit miért csinál; nem tudjuk, hogy egy szerelem kezdődik, vagy épp véget ér; sem azt, hogy akkor most kinek is szurkoljunk.
Christian Bale, úgy tűnik, nem tud hibázni. Méltósággal viseli a túlsúlyt és kopaszodó fején az egyik oldalról a másikra átfésült lakkozott tincseit. Tudjuk, hogy bűnöző, de az alkotók mindent megtesznek, hogy érezzük, rendes ember is tud lenni. Igazán kedves a családjával, és a komolyabb bűncselekmények kikészítik a szívét. Hát lehet egy ilyen emberre haragudni? Szerintem mondjuk igen, de azért egész jól sikerül a tisztára sikálása.
Már előre sajnálom, amikor Jennifer Lawrence először lesz a rohadt jónál eggyel kevesebb, mert akkor másról sem fognak írni a játékát értékelve. Szerencsére erről még szó sincs. Gyakorlatilag tök mindegy, hogy éppen részegen imbolyog, hisztérikusan nevet, vagy buta tekintettel oktatja ki a férjét. A lényeg, hogy csináljon valamit, és a kamera forogjon. Mi meg boldogok vagyunk.
Ennek talán csak egy ember örül kevésbé, az általa kicsit háttérbe szorított Amy Adams. Aki a Bűbájban látta először, annak már A harcosban is meglepetést okozhatott, hogy nem csak az éneklés, a válogatott trágárságok is hitelesen folynak ki a szájából. Az Amerikai botrányban inkább az utóbbihoz közelít, de mégis elegánsabban csinálja. Azt azonban tegyük hozzá, hogy akármilyen jó is az arcjátéka, úgysem tudjuk levenni a tekintetünket a mélyen dekoltált ruháiról. Nagyon fárasztó ám arra is figyelni, hogyan ijed meg, és hogyan borul ki, ha végig azzal vagyunk elfoglalva, vajon hányszor és hány szögből vehették fel a jeleneteit, hogy találjanak olyan képeket, amelyeken pont nem látszik a melle.
Bradley Cooper alakításának köszönhetően láthatjuk, hogy itt mindenki hazudik. Nem csak egymásnak, saját magának is. Az csak egy apró jellemzője figurájának, hogy hajcsavarókkal alszik. Sokkal fontosabb, hogyan próbál tekintélyt szerezni magának a munkájában és a magánéletében. A legerősebb jelenete, amikor nagy boldogságában egy kollégáját parodizálja. Nagyon jó érzékkel játsza, hogy játszik. Ezt nem először bizonyította be.
És ahogy említettem, már csak a színészek miatt is érdemes ezt a bő két órát a filmre áldozni. Nem véletlen, hogy a hét Golden Globe jelölésből hármat díjra váltott, és ebből kettő a szereplőkhöz vándorolt. Ja, és még valami: olyan rossz nem lehet egy film, amiben Jeremy Renner és Christian Bale együtt énekli a Delilah-t.
