A nő



A nő (Her), rendező: Spike Jonze, szereplők: Joaquin Phoenix, Scarlett Johansson, Chris Pratt, Rooney Mara, Amy Adams, Matt Letscher, amerikai romantikus film, 120 perc, 2013. (16)

 Szimulált érzelmek

Próbáld meg nem elképzelni magad elé Scarlett Johanssont, amikor csak a hangját hallod. Ugye, hogy nem megy? Ezek után felelőtlenség lenne megmosolyogni Joaquin Phoenixet.  

Fizikai és szellemi teljesítőképességünk megsokszorozására létrehoztuk a gépeket. Az általunk megteremtett világ foglyai lettünk. Kilépve az utcára embertársaink létezéséről csak a legszükségesebb mértékben tudomást véve temetkezünk bele kedvenc könyvünkbe, zenénkbe, játékunkba, a hírekbe. Nincs szükségünk mások társaságára, hogy jól érezzük magunkat. Jól, de nem teljesnek. Társkereső oldalakon, chatszobákban kutatunk a Nagy Ő után. Gyorskaja, gyorsmosó, gyorstöltő, még a randi is rapid. Elektronikusan levelezünk, ismerkedünk, beszélgetünk, zenélünk, olvasunk, tévézünk. Egy digitális világban miért ne lehetne életünk párja is digitális? Mert mennyivel őszintébb az a kapcsolat, ahol nincs titok a másik előtt, hiszen látja az összes telefonhívásunkat, a levelezésünket, tulajdonképpen mindent, a ki nem mondott és le nem írt gondolatok kivételével. Már akkor ismer, amikor megismerkedünk. Végtelenül okos, humoros, szórakoztató és alkalmazkodó, mert ott van számára az egész világháló.

Theodore (Phoenix) foglalkozását tekintve levélíró. Másoknak ír leveleket mások helyett. Munkájában a legjobb. Egy modern, békés, biztonságos és látszólag boldog világban él. Talán itt, talán most. Felesége (Mara) elhagyta, élete nagy részét a virtuális térben tölti (kedvenc játékának hangja Jonze). Theodore emberi kapcsolatok létesítésére is alkalmas, hiszen ott vannak a barátai, Amy és Charles (Adams és Letcher), a vakrandit (Wilde) azonban elszúrja.  Egy nap megvásárolja a világ első mesterséges intelligencián alapuló operációs rendszerét. Samantha (Johansson) mindent tudni akar róla és az őt körülvevő világról. Az ismerkedés és a közös programok közben egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Samantha hiába próbál minél emberibb lenni, mindketten tudják, hogy ez az állapot tarthatatlan.

Spike Jonze érdekes témát boncolgat legújabb filmjében, miközben mindvégig hagyja, hogy a kérdések a nézőben fogalmazódjanak meg. Vajon beleszerethetünk-e abba, akit (amit) csak hallunk? Ha nem látjuk őt, ha nem érezzük az illatát, az ízét, ha nem érinthetjük meg. Mert mit is szeretünk a másikban? Mi alapján döntünk úgy, hogy őt akarjuk? Egyáltalán, szükség van-e arra, hogy ehhez a másik fizikailag is létezzen?  És ami talán a legfontosabb, akarunk-e olyan világban élni, ahol barátaink számára teljesen természetes, hogy a közös hétvégi kiruccanásra az operációs rendszerünket visszük magunkkal?  A Los Angelesből és Shanghaiból összegyúrt hightech – értsd: személytelen – világban bolyongó Theodore egyáltalán nem csúnya, buta és unalmas. Akár boldog is lehetne egy hús-vér valaki mellett. Az, hogy ez mégsem így van, nem csak rajta múlik.
A nő úgy tud egyszerre elgondolkodtató és szórakoztató lenni, hogy közben saját félelmeinkkel szembesít. A zenélésből rendszeresen visszatérő Phoenix pedig szokás szerint zseniális.
10_8

 

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Egy pikoló animáció - Mary és Max
Következő cikk Philip Seymour Hoffman hiányozni fogsz