Interjú Alexandre Castagnettivel
( A rendező 2004-ben készült A kullancs című filmjét 2006-ban mutatták be nálunk a Taxi filmekből ismert Frédéric Diefenthal főszereplésével. Ezt követően a televízió és a zenélés felé fordult. A szerelem a felhők felett a második nagyjátékfilmje.)
A Frankofon Filmnapokon premier előtt vetítették a Szerelem a felhők felett című francia vígjátékot az Urániában. Ebből az alkalomból a film rendezője, Alexandre Castagnetti Budapesten járt és A hetedik sornak is interjút adott.
A film forgatókönyvén heten dolgoztak, köztük a film rendezője és férfi főszereplője is. Úgy tudom, régóta szeretett volna egy ilyen filmet csinálni. Kinek a fejében született meg az ötlet, hogyan és mennyi idő alatt állt össze ez az egész egy filmmé, és hogyan tudtak heten együtt dolgozni?
A film egy amerikai szerző ötlete nyomán készült. A forgatókönyv jogait megvásárolta egy francia producer. Maga az alapötlet csak annyi volt, hogy két volt szerelmes találkozik a repülőn, ezen kívül mindent megváltoztattunk. Az első két forgatókönyvíró a két fordító, akik lefordították a szövegkönyvet. Utána a két társzerzőm csinált egy első verziót, a véglegeset pedig a főszereplő, Nicolas és én írtuk át. Így jön össze a hét…, ami végül is kettő.
Számomra a film olyan volt, mint egy szembesítő show, ahol Isten a producer és az Élet a rendező. Van a közönség, a kislány, aki még nem élte át a szerelmet, de elég határozott elképzelései vannak róla és van az idős házaspár, akik túl vannak már ezen, folyamatosan zsörtölődnek, de mégis együtt maradtak. A főszereplők két oldalról kapják a tanácsot. És végül van a steward, a moderátor, aki nem hagyja, hogy a beszélgetés másra terelődjön. Volt egy ilyen koncepció, vagy csak én látom bele a filmbe?
Igen, pontosan erről van szó. Georgeot (a steward szerepében Michel Vuillermoz) Cupidonak képzeltem el és a pilótát is, akinek vannak ugyanilyen megjegyzései. Valóban, mint ahogy a görög tragédiákban szokott lenni, van a kórus és a pár, mint főszereplők. Mindenkinek megvolt a pontos szerepe, ez egy koncepció volt.
A filmben van egy pár, akik bizonyos időt eltöltöttek egymással és vélt vagy valós sérelmek miatt szétváltak. A büszkeségük akadályozta meg őket abban, hogy tisztázzák ezt a dolgot, de kapnak rá egy lehetőséget, hogy ez megtörténjen. Össze vannak zárva, nem menekülhetnek el sem a közös emlékek, sem a problémák elöl. Volt-e ilyen az életében, mennyire találja ezt elképzelhetőnek, hogy az ember egy ilyen alkalmat, egy ilyen lehetőséget kapjon. Elront valamit, hoz egy rossz döntést, ami úgy néz ki, hogy végleges és mégis vissza tudja csinálni.
Mindig van lehetőség. A filmben könnyű volt, mert ott össze voltak zárva. Ez az üzenet a szerelmeseknek. Kell keresni a lehetőséget és ha nem is adódik ilyen, hogy hét órán keresztül utazol Párizsba és kénytelen vagy beszélni róla, de kell keresni. És ezért van az, hogy a végén Hugot (Jonathan Cohen) összehoztam Stephanieval (Lila Salet) és látjuk az utolsó jelenetben, hogy már babakocsit tolnak. Hugo rá van kattanva Stephaniera, teljesen oda van érte. Ha valakinél érzed, hogy a Sors neked szánta – ez a predesztináció kérdése gyakorlatilag -, akkor menni kell és keresni a lehetőséget. Ez az üzenet a pároknak is, hogy nem baj, ha ő ellenkezik, nem baj, ha ő éppen nem úgy gondolja, de keresni kell. Ez a valóságban is így van.
Kinek ajánlja a filmet? Barátnők együtt elmennek, vagy szerelmespárok…?
Nem határoznám meg konkrétan, inkább azt mondanám, mindenkinek, aki hisz az igaz szerelemben, mint ahogy én is hiszek benne. Ha félreértések vannak egy kapcsolatban, akkor azt ki kell beszélni, ki hogyan látja, különben ezek megmaradnak és persze, hogy ebből konfliktus lesz. Igazából mindenkinek, aki ebben hisz, hogy igenis létezik az igazi, örök szerelem.
A filmben sok, máshol ritkán látott megoldás van, egyik helyszínből átmegyek a másikba, megosztom a képet és hasonlók. Úgy tudom, szabad kezet kapott a filmhez. Most egy fantasyn dolgozik, egy trilógián, ami itthon kevésbé ismert (Le grimoire d’Arkandias). Ott is kiélheti magát, ott is szabad kezet kapott?
Nem, itt sokkal kötöttebb a dolog, mert ez egy elég drága költségvetésű film. A rendezés az elég klasszikus, állatok, gyerekek. Azért szerettem volna megcsinálni, mert gyerekkoromtól kezdve rajongok a kalandfilmekért és jó ezt újra átélni. Viszont a forgatókönyvnél a párbeszédre tettük a hangsúlyt, hogy még szabadabb legyen. Kicsit olyan, mint az együttesemnél, a La chanson du dimanchenál.
Az együttesről is akartam kérdezni, de sajnos lejárt az időnk. Majd legközelebb, amikor megint Budapesten jár.
Igen, én is remélem. Nagyon hálás dolog így találkozni a közönséggel. Különösen jó érzés az embernek, hogy egy kis szobában végzett munka így kiteljesedik. Köszönöm a lehetőséget!
Én köszönöm!
