Még 2007-ben döntöttem úgy, hogy el kell látogatnom a balti államokba, különben soha az életben nem fogom megtanulni, hogy jönnek sorrendben és melyiknek mi a fővárosa. Tudom, megmosolyogtató, én azonban képtelen voltam ezt egyetlen vállrándítással elintézni. Mondanom sem kell, azonnal beleszerettem a három országba, a tájakba, városokba, emberekbe. Mint a hetvenes évek szülötte, az orosszal és az angollal egész jól megértettem magam. Azóta itthon is keresem az ottani jó ételeket, italokat és filmeket.
2007. óta minden tavasszal a budapesti Észt Intézet és a Szimplafilm elhozza a magyar mozinézőknek az előző év legjobb észt filmjeit. Idén márciusban két játékfilmet, egy portréfilmet, négy rövidfilmet és három dokumentumfilmet nézhettünk meg Budapesten a Művész moziban, Debrecenben az Apolló moziban és Szegeden a Grand Caféban. A szervezők a filmek mellett koncerttel, kiállításokkal, gyerekelőadással és mese-esttel gondoskodtak a változatos szórakozásról.
A Művész moziban levetített első film a Mandarinok volt, ami észt-grúz koprodukcióban készült. Az esemény tulajdonképpeni megnyitóján a közönséget Segesdi Móni, az Észt Intézet igazgatója, Őexcellenciája Zaza Kandelaki Úr, Grúzia nagykövete és Priit Pallum, az Észt Köztársaság nagykövete köszöntötte. A film 1992-ben játszódik Abháziában. Az ott élő észtek a háború elöl hazamenekülnek az anyaországba, csak néhányan ragaszkodnak a szülőhelyükhöz. Ivo ládákat készít, amibe a Margus által megtermelt narancsok kerülnek. Ivo a házában ápol két sebesült katonát, egy fiatal grúzt és az abházok oldalán harcoló veterán csecsen zsoldost. Az öreg megesketi a két ellenséget, hogy amíg a házában vannak, addig nem ölhetik meg egymást.
A hazájában minden lehetséges díjat elnyert, fordulatokban gazdag film a bosszúról és megbocsátásról, a szeretetről és gyűlöletről, az emberségről és méltóságról szól. A zene magával ragadó. Az est vendége volt, Rein Kotov, a film operatőre, akivel – a Szimplafilmtől – Kreet Paljas beszélgetett. A legfoglalkoztatottabb észt operatőrt mi is kérdezhettük a forgatásról, aki az észt emberekre jellemző szerénységgel válaszolt. Abházia jelenleg zárt terület, a filmet Grúziában, az eredetihez nagyon hasonló helyszínen forgatták. Rein Kotov is megemlítette a helyi grúz stáb profizmusát, mely nagyon gördülékennyé tette a közös munkát. A beszélgetést követően grúz borokat kóstolhattunk. A grúzok háromezer éve készítenek bort, azt hiszem, ezzel mindent el is árultam.
Másnap újabb film, Virágok az olajfák hegyén. Heilika Pikkov rendezőnőnek a 20 éve a jeruzsálemi „Úr mennybemenetele” ortodox apácarendben élő, 82 esztendős Kszenya meséli el élete történetét. Az észt származású nő a második világháború után elhagyni kényszerül hazáját, Németországban telepedik le, majd onnan Ausztráliába vándorol ki. Évtizedekig dolgozik rákkutatóként, többször megy férjhez, Togón egy fiút fogad örökbe, végül mégis kolostorba vonul. Az egyébként is zárkózott Kszenya a rend legidősebb tagjaként jogot szerez arra, hogy a többiektől külön éljen, ideje nagy részét növények ápolásával, képeslapok készítésével, imádkozással és levelezéssel tölti kedvenc teknősei között. A vetítésen jelen volt a fim rendezője, aki egyben az operatőr is, akivel a film után Boronyák Rita filmkritikus beszélgetett, de mi, nézők is kérdezhettünk. Mint azt megtudtuk, Heilika is élt Jeruzsálemben, de Kszenyával mégsem ott, hanem Észtországban találkozott. A rend vezetőnőjével való egyeztetést követően kerülhetett sor a film elkészítésére. A kolostor és a többi apáca életét bemutató anyagból könyv készül majd.
Sajnos az ezt követő néhány vetítésre nem jutottam el, azonban a filmek mindenképpen megérdemelnek pár gondolatot.
A Kertu rendezője az az Ilmar Raag, akinek 2012-ben készült, Egy hölgy Párizsban című filmje a tavalyi észt héten mutatkozott nálunk. A Kertut a legszebb észt szerelmes filmnek tartják. Az apja elnyomása alatt élő Kertu, akit lassúsága és zárkózottsága miatt szellemileg visszamaradottnak tart a falu közössége, összebarátkozik a nagy nőcsábász hírében álló, alkoholista Villunnal. Kapcsolatukat senki nem nézi jó szemmel és ez konfliktushoz vezet.
A fénykép című rövidfilmben a kerekesszékhez kötött apját ápoló Maarit megismerkedik a házukban lakó 9 éves Rainerrel és különös vonzalom alakul ki közöttük.
Az Ezüstlakodalom című rövidfilm egy házaspárról szól, akik a jeles eseményre készülnek, de persze semmi nem úgy alakul, ahogyan azt eltervezték.
Az utolsó Rómeó egy rövidfilm-musical, melynek főhőse a romantikus lelkű parasztgyerek, Lembo. Reménytelenül szerelmes a falu szépébe, Liisuba, ezért minden bátorságát összeszedve leánykérőbe indul. Vannak dolgok azonban, amivel még ő sem számolt.
A Free range – Ballada a világ elfogadásáról főhőse a semmirekellő, hedonista Fred, akit még barátnője terhessége sem ráz fel. Később azonban mégis választania kell az eddig megszokott életmód és a kispolgári lét apró örömei között.
A miből lesz a hamu és hová tűnik a pénz? az észt politikát megváltoztató NO99 Színház 2010-es bravúrjáról, az Európán egyedülálló, nagyszabású színházi-társadalmi kísérletről szól.
Az utolsóként vetített két dokumentumfilmre megint sikerült eljutnom. A Nem az én földem a tallinni repülőtér szomszédságában található kis kerteket gondozó, nyelvi nehézségekkel küszködő orosz nyugdíjasokról szól. Egykoron több ezren dolgoztak a közeli gyárban, akiket az egész Szovjetunió területéről verbuváltak össze. A repülőtér bővítése miatt úgy tűnik, elvesztik a kevés nyugdíj mellett megélhetést nyújtó földjeiket, miközben sem Észtország, sem Oroszország nem tart rájuk igényt. A téma Észtországban nagyon kényes, ritkán szokott teret kapni.
A Kozmosz Põltsamaaban játszódik, ahol annak idején a tubusos ételeket gyártották a szovjet űrhajósok részére. Ide érkezik most két űrhajós, melynek hírére a helyi művészeti kör képzőművészeti kiállítást rendez. A filmből megtudhatjuk, hogy ezek a tubusos ételek vodkával vegyítve nagyon népszerűek voltak. Az egyik látogató, Alekszej Leonov azon kívül, hogy végrehajtotta az első űrsétát, nagyon tehetséges festő is. Sokáig azt gondolták róla, hogy festőművész lesz, azonban mégis a repülést választotta. Nyugdíjazását követően ismét ecsetet ragadott, témái változatosak, de az űrhajós emlékek rendre visszatérnek.
Az észt filmgyártás a szovjet időkben is meghatározó volt, a függetlenné válás óta évről-évre számos kitűnő alkotás készül, melyek közül a legtöbbet – forgalmazó hiányában – sajnos csak az észt héten tudunk megtekinteni. Az észt emberek csendesek, visszahúzódóak, nem szeretik a rivaldafényt, de kétségtelenül profik abban, amit csinálnak.
Két mozizás között a Kazimir Bisztróban észt ételek közül válogathattam, így lett teljes a hét.
