Az ördög Pradát visel – könyvkritika


Lauren Weisberger
Gabo Kiadó, 2014.
479 oldal

„… amiért lányok milliói az életüket is odaadnák…”

Az ördög Pradát viselCsajos. Ugye? Csajos. Így nevezik azt a könyvet, amit nőknek szánnak, női írótól, női témában. És a csajos jelző mindig arra utal, hogy szar. Már elnézést. Önmagában az is felháborító, hogy a köznyelvben az író meghatározás csak férfit jelölhet. Miért kell női írónak nevezni egy írót, aki történetesen nő? Annyira jó lenne egy olyan „női” regénnyel találkozni, ahol nem a fogyókúra, ruhatár, smink szentháromság keretein belül akarnak velünk foglalkozni, nekünk írni.
Az ördög Pradát visel sajnos e háromszögben mozog. Nem lapozhatunk egyet anélkül, hogy bele ne fussunk egy masszív bekezdésbe, amelyben a szerző azt ecseteli, kin milyen bőrnadrág van.

A 2003-as regény egyszer már megjelent itthon 2005-ben, A főnököm egy boszorkány címmel. A mozisiker után pedig idén újra kiadták a könyvet. A 2 Oscarra jelölt filmben Meryl Streep kapta az „ördög” szerepét.

A sztori dióhéjban: Andy friss diplomájával elkeveredik egy illusztris divatlap szerkesztőségébe, ahol másodasszisztense lesz a kibírhatatlan főszerkesztőnek. Egy évig kell kihúznia, hogy megcsíphesse álmai állását a The New Yorkernél.
A könyv legfőbb problémája, hogy az általa képviselt műfajnak már rég nem kellene léteznie. A leesett, kilöttyent, megbotlottam típusú gegek filmen sem működnek. Könyvben is kár vele próbálkozni, mégis megteszi a szerző. Ha ilyen ostobaságokon tudnánk nevetni, akkor még mindig vicces lenne a Stan és Pan páros. Nem az.
Az írásmód arra a hülye érzésre hasonlít, amikor a buszon összefutsz egy régi osztálytársaddal, akivel a suliban sem voltatok szoros barátságban, mégis hatalmas mosollyal az arcán átverekszi magát a tömegen, és melléd áll a „na, mi van veled?” kérdéssel. Aztán mielőtt annyit mondanál, hogy kösz, semmi, ő már el is kezdi mesélni az életét, minden részletre kitérően. Az ördög Pradát visel csak annyival jobb ennél a helyzetnél, hogy legalább bármikor összecsukhatod.
Maga a főszereplő sok esetben el-elvész. Azonban, ha hangsúlyos a jelenléte, akkor van, hogy kifejezetten ellenszenves. A nagy lazázás közben olyan otrombaságok futnak ki a száján, amit rossz olvasni. Nem vagyok híve a szigorú PC tónusnak, mert szinte mindig visszafelé sül el, de az egy kicsit bántott, amikor a melegeket lehomokosozta. Továbbá mégis milyen nő mancizza le nőtársát? (Amennyiben ez a fordítás sara, akkor tárgytalan.) Ez olyan mintha egy nő a mell ezernyi szinonimája közül a csöcs kifejezést használná. Egyszerűen fülsértő.
A legnagyobb gond azonban a terjedelemmel van. Ott kellett volna kezdeni, hogy a szerkesztő a felére meghúzza a szöveget. Ugyanis a 150. oldal magasságában már kívülről tudjuk, milyen nehézségekkel küzd hősnőnk nap, mint nap, és hogy miért is kell utálnunk a főnökét. Ezek leírását vélhetően szórakoztatónak szánta az író. Nem sikerült maradéktalanul. Tulajdonképpen ebben önmagában nincs egy könyvnyi leírnivaló. Akit a téma érdekel, az látni szeretné a ruhákat, a modelleket, a divatbemutatókat. Annak nem szúrhatjuk ki a szemét 479 oldalnyi nyomtatott betűvel, hogy nesze, képzeld el. (Egészen perverz módon, így nyer létjogosultságot a belőle készült film.)
Meryl
Azt azonban örömmel tapasztaltam, hogy a divattal kapcsolatos sztereotípiák: az anorexiás modellek, a túlértékelt ruhamárkák, a becsapott tini lányok jelensége nem üti fel a fejét a könyv első felében. Nem így az undok főnök karaktere. Érdemes összehasonlítani ezt a filmbéli Mirandával. Meryl Streep egy igazi szemét bőrébe bújt, akit professzionális munkavégzése valamelyest felment. Ezzel szemben a könyvben Miranda igénytelen és sok esetben ostoba.
Bizonyos infók szerint ezt a karaktert Anna Wintourról, a Vogue szerkesztőjéről mintázta Lauren Weisberger. Ezt a feltételezést az is alátámasztja, hogy az író korábban Wintour asszisztense volt. Mivel a kitalált főszerkesztő vállalhatatlanul követelőző, és szeszélyes, az író azzal az egyszerű megoldással pattintotta le a vádakat, hogy magát Anna Wintourt is belecsempészte a sztoriba egy apró kis feltűnés erejéig.
Az író bár szinte végig görcsösen igyekszik szórakoztatni, és ez rányomja az erőlködés bélyegét a fejezetekre, néha mégis egészen ellazul, és akkor üdítőek a sorai, lendületes részek követik egymást. Gyakorlatilag ezeket szűrték le és tálalták a filmben. (Ami még így sem lett filmtörténeti klasszikus.)
A karakterek közül többen sajnos műanyagból vannak. (A szülők negédesre, a vonzó író pedig rém nagyképűre sikeredett.)
Fura, de a végén néhány „leszarommal” majdnem megmenti az írást, de csak majdnem. Az utolsó oldalakra tartogat még egy kiadós öntömjénezést, ami szépen visszatereli a történetet a középszerűség medrébe.
Mindvégig arra várunk, hogy állást foglaljon az író egy őrült fontos kérdésben, nevezetesen, hogy most akkor szeretjük a méreg drága holmikat (viszonylag magas az egy oldalra jutó reklámok száma), vagy az a lényeg, hogy belül mi van (ha lehet ilyen közhelyesen fogalmazni)? Nos, nem ad választ. Ránk bízza a megfejtés fontos és felelősségteljes feladatát.
Akárhogy is, megállapíthatjuk, hogy – nehezen ugyan, de – lehet teljes értékű életet élni Manolo Blahnik cipő nélkül is.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk X-Men - Az eljövendő múlt napjai - kritika
Következő cikk Hetediksor kvíz és szülinap