Hayao Miyazaki az animációs film egyik legjelentősebb élő alakja, a Studio Ghibli társalapítója 2013. szeptember 1-jén a Velencei Filmfesztiválon jelentette be visszavonulását az anime világától. Most, hogy utolsó filmjét a hazai mozik is bemutatják, sokat tanakodtam, hogy is lehetne méltóképp elbúcsúzni egy ilyen különleges és meghatározó alkotótól. Gondolkodtam egy részletes életrajzon, mely górcső alá venné az egyes filmeket, egy-két ismert, vagy kevésbbé ismert anekdotával fűszerezvén a recenziókat. Aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy egyrészt tucatjával vannak olyan oldalak, rajongók, akik sokkal behatóbban ismerik a mestert és alapos ismertetőkkel szolgálják ki az olvasókat, másrészt jobban szeretnék valami személyesebbel előrukkolni. Ezért inkább mesélek…
A naptár 2003-at mutatott és bár nem voltam túlságosan nagy animációs film rajongó, a megnyert Oscar-díj, a megszámlálhatatlan fesztivál szereplés és a megannyi pozitív kritika kellőképp felcsigázott, így megnéztem a Chihiro szellemországbant. Mivel aztán elsőre teljesen leesett az állam a látottaktól, azonnal megnéztem mégegyszer. Korábban sosem láttam olyan animációs filmet, melybe belefeledkezvén egyik felem gyermeki lelkesedéssel vigyorogja végig a filmet, másik felem pedig felnőtt fejjel vizslatja a sok apró utalást, emésztgeti mindazon gondolat- és érzéshalmazt, amit a képernyő zúdít rá. Harsányan nevettem, amikor először megpillanottam a „kormocskákat”, elszomorodtam önnön gyarlóságunkon, amikor Chihiro megtisztítja a beszennyezett folyóistent, felvillanyozott a rajzfilmes normákkal szembemenő, kifejezetten ambivalens karakterrajz, kikerekedett szemmel bámultam mindazt a fantáziavilágot, amit Miyazaki megálmodott, miközben Joe Hisaishi zenéje teljesen elbűvölt. Itt kezdődött a mai napig tartó szerelem Miyazakival és a Ghibli stúdióval.
Már a Chihiro elején is kíváncsi voltam, hogy a híres kék logón mi lehet az a furcsa, semmire sem emlékeztető, mégis hihetelenül kedves karakter, így találkoztam Totoroval, akit mind a mai napig a létező legaranyosabb animációs figurának tartok. Totoro pocakos szőrös karakterében annyi lélek lakozik, hogy nullától kilencvenkilenc éves korig bárki szívét pillanatok alatt meghódítja. Azóta, ha bármely kisgyermekes szülő filmajánlót kér tőlem, elsőként mindig Totorot javaslom, a hatás nem marad el. (Egy kedves volt kollégám gyerkőcei a film után külön Totoro rajzot is készítettek nekem zsírkrétával, amit a fiókomban őrzök mind a mai napig.)
Szerencsénkre hazánkban megjelent egy Ghibli sorozat DVD-n, így volt alkalmam belekóstolni nem annyira közismert Miyazaki mozikba is és még azon darabokból is, melyeket kevésbbé sikerültnek tartok olyan mély humanizmus és természet-központúság árad, amit nagyon ritkán lát az ember más alkotók munkáiban. A vándorló palotát aztán volt szerencsém nagyvásznon látni és utána még napokig ábrándoztam arról, milyen jó is lenne egy ilyen varázslatos ajtó, amely a világ különbözői pontjaira nyílna. Próbáltam is összeállítani egy listát azokról helyekről, ahova szeretnék egy átjárót.
2007-ben aztán az a szerencsés véletlen esett meg velem, hogy velencei nyaralásom pont egy időpontra esett a 65. Velencei Filmfesztivállal és a műsorfüzetet böngészve szinte felsikoltottam, amikor megláttam, hogy itt tartják a Ponyo európai premierjét. Miután a Ponyo főcímzenéje ébresztett a telefonomon (hogy ezután még egy évig húzza mosolyra a számat reggelenként) egy röpke órás sorbanállás és 10 perces magyarázkodás után már meg is volt a jegyünk. Mikor egy pokoli meleg nap után a vaporetto kirakott a Lidon és beléphettem életem eddigi legnagyobb mozitermébe jött az újabb meglepetés. Miután mindenki elehelyezkedett hirtelen felkonferálták a film stábját és maga Hiayao Miyazaki ült mögöttem 3 sorral. A végefőcím lepergett, kitört a taps és ez a mosolygós, ősz hajú öregerúr meghatódottan meghajolt egy párszor az egész lényéből valami hihetetlen alázatot sugárzva. Furcsa érzés volt, körbenéztem a felállva tapsoló teremben, végig a zömmel 30 plusszos közönségen és szinte mindenki szemében ott volt valami furcsa csillogás, mintha hirtelen mindenki újra 5-10 éves gyermekké vált volna az azt megelőző másfél órában. És közben mindenki hálás volt ennek az ősz hajú japán mesélőnek.
Miyazaki nem csinál több animét. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Sír, mert szomorú belegondolni, hogy nem lesz több Miyazaki varázslat a moziban annak ellenére, hogy a Ghibli stúdió azért nélküle is csinált mesterműveket és nevet, mert miközben ezt a kis személyes összegzést írtam, eszembe jutott, hogy bár nagyon sok rendezőt tudnék kedvencemként megnevezni, ha igazán belegondolok Miyazaki az, aki a legerősebb hatást gyakorolta mindennapjaimra, akinek mindig sikerült a trükk és határtalan fantáziájával újra és újra előhozta belőlem a tátott szájjal, lelkében határtalan izgalommal a vásznat bámuló kisfiút, az elvarázsolt mozinézőt akit így harmincon túl egyre nehezebben találok meg magamban. Emelem tehát képzeletbeli süvegemet és mélyen meghajolva azt mondom: Arigato gozaimasu Miyazaki-san!
