Watchmen: Az őrzők


Watchmen

 

Írta: Alan Moore, rajzolta: Dave Gibbons

Cartaphilus Kiadó, 2008.

Első kiadás 1986 és 1987 között.

Magyar fordításban először 2008-ban 3 részben. 

Csak akkor fáj, ha nevetek…

Ha képregényről van szó, én Marvel hívő vagyok. A DC család egyetlen figurája sem tudott a szívemhez férkőzni, és van egy olyan furcsa érzésem, hogy ők ezt tudják. Mármint nem azt, hogy Timár Ágit hidegen hagyja Superman, hanem, hogy a Marvel „vidámabb” világában szívesebben vész el az olvasó. A DC-sek miközben a Superman kultuszra támaszkodva őrzik meg erejüket, maguk is igyekeznek alternatívát kínálni. A Watchmen egy ilyen alternatíva. Megkapjuk a szokatlan hacukákat, a változásért küzdést, a szerelmeket, de ezek a karakterek esendőbbek. Velük több emberi történik. Őket lehet gyűlölni, sőt sokszor kell is.

Watchmen

A tizenkét részes képregény folyamból most egy szépen összerendezett három kötetes „könyvet” vehetünk kézbe, amely forma még kívánatosabbá teszi az olvasást. 

Ahogy a legtöbb képregény, így a Watchmen is moziba kívánkozott. A 2009-es film pedig hűen követi a leírtakat/megrajzoltakat. A főbb szerepekben Malin Akermant, Jeffrey Dean Morgant, Patrick Wilsont, Carla Guginot és Billy Crudupot láthatjuk.

Egy képzeletbeli 1985-ben járunk. Világos, hogy itt sok politikai esemény nem úgy zajlott, ahogy Amerika szerette volna. Az emberek kiábrándultak.

„- Vajon mi történt az amerikai álommal?

– Valóra vált.”

A történet szerint a 40-es, 50-es és 60-as években valóban voltak szuperhősök. Részt vettek a város életében, sőt, még Vietnámban is harcoltak. ’85-re azonban a kormány törvényen kívülieknek nyilvánította őket. Voltak, akik szögre akasztották jelmezüket, mások csupán felszívódtak. Azonban a 80-as évek felfokozott – űrversenytől és fegyverkezési háborútól hangos – légköre hősök után kiáltott. De mégis milyen hősökre volt szükség? A történet szereplői, talán nem is igazi hősök. (Többségükről csak annyit mondhatunk el, hogy ügyesek.) Mindenkinek megvan a maga nyomora.

A „szupererő nélküli” szuperhősök szerepeltetése az alkotók bátorságát bizonyítja. Egyfelől realistább a történet – már ha lehet bármiféle realitásról beszélni egy képregény esetében – hiszen közelebb kerülünk a maszkosokhoz, ha látjuk, ők is gyarló, sokszor gonosz emberek. Ugyanakkor a szerzők ezzel a magatartással le is rombolják a szuperhős kultuszt. Máris kiderül, hogy a világmegmentést egy hajszál választja el az önbíráskodástól. És itt az utóbbi hangsúlyosabb.

A cselekmény évtizedeken átívelő, látjuk megöregedni a szereplőket, látjuk véget érni a szerelemeket, majd újakat születni. Ez a hosszútáv pedig rendkívüli erővel láncolja magához az olvasót.

A néhány vicces megjegyzés, vagy éppen a hidegháborúra való utalás egyértelművé teszi, ez a képregény felnőtteknek szól. Bár ez magából az eseménysorból is kiderül. Egy olyan történet, amelyben a szuperhősök szinte egyáltalán nem szerethetők, nemi erőszakról olvashatunk, és rákos megbetegedésekről, ott azért egyértelmű, hogy nem a 12 éves pókember-rajongók jelentik a célközönséget.

Ez nem egy nyalóka, pillecukor, golyórágó típusú képregény, de mégsem komolykodik. A helyén kezeli a dolgokat. Sikerül úgy eljutnia a „van-e isten, mi az élet értelme” kérdéskörhöz, hogy nem válik nevetségessé.

Azt hiszem, minden ember úgy születik, hogy pontosan tudja, balról jobbra, fentről lefelé kell haladni a képregény olvasással. Ha ebben következetes egy alkotás, már nagy baj nem lehet. Az igazán profik ezt a szabályt megtartva új logikai síkokkal dúsítják a látványt/olvasmányt.

RorschachA Watchmen képregény olyan pontosan jelzi, hogy mely szövegbuborék kihez és milyen eseményhez tartozik, hogy nyugodtan ugrálhat időben, térben. Sőt, még azt a luxust is megengedheti magának, hogy egy másik képregénybe engedjen betekintést (amit egy kisfiú olvas az újságos bódé mellett), és még mindig pontosan tudjuk követni a sztorit. Többféle betűtípust használnak segítségként, más-más tónusú színekkel festik a különböző jeleneteket. A történet elképesztően gazdag kiegészítő motívumokban is. Sokszor egy újságot hagynak az asztalon, melynek címlapját olvasva még több információt szerzünk; egy tüntetésen egy transzparens szövegével tudatják, hogy épp ki az elnök. Vagy úgy ugrik egyet időben a sztori, hogy a korábbi események utolsó képkockája megegyezik a következő időpont első képével, némileg módosítva azt.

Ugyanakkor a rajz néha elnagyolt, nem erőssége a nők és a gyerekek ábrázolása. Szinte mindenkinek férfi arca van, csak nőként hosszú hajat kapnak, gyerekként meg kisebb fejet. A színek azonban elképesztően hangulatosak. Egy képről rögtön meg lehet mondani, hogy most egy vidám kísérő szöveg jön, vagy valami baljósló.

A rajzolt oldalak között részleteket kapunk Hollis Mason (vagyis Éji Bagoly) A lepel alatt című önéletrajzából. A rövid előzménytörténet nem csak segíti a megértést, hanem még élőbbé változtatja. Tudom, hülyén hangzik, de a szöveg több érzelemmel van átitatva, mint sok szépirodalmi alkotás.

10_8

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A Ti mozitok (7.) – Night Noir
Következő cikk Hetedik sor kvíz 2. - Szülinapoztunk