Watchmen: Az őrzők – képregénykritika


Watchmen: Az őrzők
Írta: Alan Moore, rajzolta: Dave Gibbons
Cartaphilus Kiadó, 2008.
Első kiadás 1986 és 1987 között.
Magyar fordításban először 2008-ban 3 részben. 

Csak akkor fáj, ha nevetek…

Ha képregényről van szó, én Marvel hívő vagyok. A DC család egyetlen figurája sem tudott a szívemhez férkőzni, és van egy olyan furcsa érzésem, hogy ők ezt tudják. Mármint nem azt, hogy Timár Ágit hidegen hagyja Superman, hanem, hogy a Marvel „vidámabb” világában szívesebben vész el az olvasó. A DC-sek miközben a Superman kultuszra támaszkodva őrzik meg erejüket, maguk is igyekeznek alternatívát kínálni. A Watchmen egy ilyen alternatíva. Megkapjuk a szokatlan hacukákat, a változásért küzdést, a szerelmeket, de ezek a karakterek esendőbbek. Velük több emberi történik. Őket lehet gyűlölni, sőt sokszor kell is.

WatchmenA tizenkét részes képregény folyamból most egy szépen összerendezett három kötetes „könyvet” vehetünk kézbe, amely forma még kívánatosabbá teszi az olvasást. 

Ahogy a legtöbb képregény, így a Watchmen is moziba kívánkozott. A 2009-es film pedig hűen követi a leírtakat/megrajzoltakat. A főbb szerepekben Malin Akermant, Jeffrey Dean Morgant, Patrick Wilsont, Carla Guginot és Billy Crudupot láthatjuk.

Egy képzeletbeli 1985-ben járunk. Világos, hogy itt sok politikai esemény nem úgy zajlott, ahogy Amerika szerette volna. Az emberek kiábrándultak.

„- Vajon mi történt az amerikai álommal?

– Valóra vált.”

A történet szerint a 40-es, 50-es és 60-as években valóban voltak szuperhősök. Részt vettek a város életében, sőt, még Vietnámban is harcoltak. ’85-re azonban a kormány törvényen kívülieknek nyilvánította őket. Voltak, akik szögre akasztották jelmezüket, mások csupán felszívódtak. Azonban a 80-as évek felfokozott – űrversenytől és fegyverkezési háborútól hangos – légköre hősök után kiáltott. De mégis milyen hősökre volt szükség? A történet szereplői, talán nem is igazi hősök. (Többségükről csak annyit mondhatunk el, hogy ügyesek.) Mindenkinek megvan a maga nyomora.

A „szupererő nélküli” szuperhősök szerepeltetése az alkotók bátorságát bizonyítja. Egyfelől realistább a történet – már ha lehet bármiféle realitásról beszélni egy képregény esetében – hiszen közelebb kerülünk a maszkosokhoz, ha látjuk, ők is gyarló, sokszor gonosz emberek. Ugyanakkor a szerzők ezzel a magatartással le is rombolják a szuperhős kultuszt. Máris kiderül, hogy a világmegmentést egy hajszál választja el az önbíráskodástól. És itt az utóbbi hangsúlyosabb.

A cselekmény évtizedeken átívelő, látjuk megöregedni a szereplőket, látjuk véget érni a szerelemeket, majd újakat születni. Ez a hosszútáv pedig rendkívüli erővel láncolja magához az olvasót.

A néhány vicces megjegyzés, vagy éppen a hidegháborúra való utalás egyértelművé teszi, ez a képregény felnőtteknek szól. Bár ez magából az eseménysorból is kiderül. Egy olyan történet, amelyben a szuperhősök szinte egyáltalán nem szerethetők, nemi erőszakról olvashatunk, és rákos megbetegedésekről, ott azért egyértelmű, hogy nem a 12 éves pókember-rajongók jelentik a célközönséget.

Ez nem egy nyalóka, pillecukor, golyórágó típusú képregény, de mégsem komolykodik. A helyén kezeli a dolgokat. Sikerül úgy eljutnia a „van-e isten, mi az élet értelme” kérdéskörhöz, hogy nem válik nevetségessé.

Azt hiszem, minden ember úgy születik, hogy pontosan tudja, balról jobbra, fentről lefelé kell haladni a képregény olvasással. Ha ebben következetes egy alkotás, már nagy baj nem lehet. Az igazán profik ezt a szabályt megtartva új logikai síkokkal dúsítják a látványt/olvasmányt.

RorschachA Watchmen képregény olyan pontosan jelzi, hogy mely szövegbuborék kihez és milyen eseményhez tartozik, hogy nyugodtan ugrálhat időben, térben. Sőt, még azt a luxust is megengedheti magának, hogy egy másik képregénybe engedjen betekintést (amit egy kisfiú olvas az újságos bódé mellett), és még mindig pontosan tudjuk követni a sztorit. Többféle betűtípust használnak segítségként, más-más tónusú színekkel festik a különböző jeleneteket. A történet elképesztően gazdag kiegészítő motívumokban is. Sokszor egy újságot hagynak az asztalon, melynek címlapját olvasva még több információt szerzünk; egy tüntetésen egy transzparens szövegével tudatják, hogy épp ki az elnök. Vagy úgy ugrik egyet időben a sztori, hogy a korábbi események utolsó képkockája megegyezik a következő időpont első képével, némileg módosítva azt.

Ugyanakkor a rajz néha elnagyolt, nem erőssége a nők és a gyerekek ábrázolása. Szinte mindenkinek férfi arca van, csak nőként hosszú hajat kapnak, gyerekként meg kisebb fejet. A színek azonban elképesztően hangulatosak. Egy képről rögtön meg lehet mondani, hogy most egy vidám kísérő szöveg jön, vagy valami baljósló.

A rajzolt oldalak között részleteket kapunk Hollis Mason (vagyis Éji Bagoly) A lepel alatt című önéletrajzából. A rövid előzménytörténet nem csak segíti a megértést, hanem még élőbbé változtatja. Tudom, hülyén hangzik, de a szöveg több érzelemmel van átitatva, mint sok szépirodalmi alkotás.

10_8

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A Ti mozitok (7.) – Night Noir
Következő cikk Hetedik sor kvíz 2. - Szülinapoztunk