A múlthéten DVD-n is megjelent Wes Anderson A Grand Budapest Hotel című filmjének sajtókampánya kapcsán kaptunk meghívást egy nem túl izgalmasnak ígérkező szállodalátogatásra. És akkor megismertük Meskál urat.
11-re érkeztem a Corinthia Grand Hotel Royalba, amiről annyit már tudtam, hogy a Nagykörúton van és Budapest legrégebbi luxusszállodája. Alig pár újságíró várakozott a hallban, pár percet ültem közöttük, amikor megjelentek vendéglátóink, Döry Gábor a szálloda kommunikációs igazgatója és Meskál Tibor a senior vendéglátóipari menedzser.
És akkor Meskál úr elkezdett mesélni. És mesélt, mesélt, a szállodáról, a történelemről, a saját életútjáról és a vendégekről, akik megszálltak a hotelben.
A budapesti Royal Szálló az 1896-os világkiállításra készült el teljesen. Számunkra nem elhanyagolható, hogy a Lumiere fivérek, Budapesten, ebben a szállóban tartották frissen szabadalmaztatott találmányuk, a filmvetítő első vetítését az európai kontinensen.
Olyannyira elit mulatságnak számított még ekkor a film, hogy az első moziterem is a szállodában nyílt meg, Royal Apollo néven, a szálló báltermében, 1915-ben. Napközben háborús híradásokat és propagandafilmeket vetítettek, este pedig némafilmeket zenei kísérettel.
A 20-as években a Gundel család nyitott a szállóban kertéttermet. Később itt nyitott meg a Nemzetek Konyhája, egy udvarban megannyi különböző sütödével. Ide jártak a budapesti nyugat-wannabe-k amerikai cigarettát szívni, pont mint a Csinibabában.
A negyvenes években az egyetlen szálloda volt Budapesten, aminek saját termálvizes forrása, fürdője és generátora volt, ezért lett a német megszállás alatt a Gestapo főhadiszállása.
1945 januárjában erősen megrongálódott, 54-ben nyitott újra. A két évvel későbbi forradalomban ismét főhadiszállásként szolgál, 61-re újjáépül, ahogyan Meskál úr fogalmaz „social-realistic” stílusban.
Meskál Tibor a Grand Hotel Royal 1961-es újranyitásakor felszolgálóként került a szállodához 18 évesen. A 2003-as harmadik újranyitáskor már senior duty manager-ként, a szálloda első fogadóembere.
Miközben a szálloda folyosóit járjuk, a kiállított régi képek és tárgyak között, folyton megszállják a jobbnál jobb emlékek, hogyan nézett ki a kert, a fürdő, hogyan lógott be a cselédlányokkal a hatvanas években a mozierkélyre. Mesél jegyszedőnőkről, híres vendégekről és restaurátorokról, de arról a 30 évről is, amit a világ különböző nagyvárosaiban töltött luxusszállodákban. Amikor a folyosón ez egyik szobából kihajol egy középkorú szobalány, átnyújt Meskál úrnak egy, a szobából hozott virágot, majd Meskál úr bókok között arcon csókolja, már senki sem lepődik meg.
Habár azt is megtudjuk, hogy a Wes Anderson filmnek semmi köze ehhez a szállodához (a gyártás egyébként ezt a szállót is megnézte, de a film végül nem itt forgott), én mégis itt kezdem el megérteni a filmet.
Amíg nem látunk bele egy nagyszálló életébe, talán meg sem fordul a fejünkben, hogy egy szállodának tényleg szüksége van egy Meskál úrra. Aki ismeri az összes vendéget, az igényeiket, a szállodát és teljes szívvel-lélekkel képvisel egy legendát. Habár a szálló tulajdonosát és sokszor az igazgatóját sem ismeri személyesen senki, Meskál urat mindenki régi barátsággal üdvözli.
Amikor megpróbálok arra célozni, hogy a filmbeli Zero története, aki lobby boyból lett szállodaigazgató, nagyon hasonlít őhozzá, Meskál úr hárításképpen elmeséli, hogy tényleg ismer egy szállodaigazgatót, aki fiatal korában lobby boy volt. Egy kisebb fogadás és Meskál úr hatalmas, fényképes emlékkönyvének átlapozása után enged utunkra a Grand Hotel Royal. A mese pedig folytatódik, hiszen mostmár tudjuk, hogy Mr. Gustave-ok mégiscsak léteznek.
